A cirkuszi medve, ki fagolyón billeg
és zúzmarás szemmel hegedül, hegedül,
Gyarmat porán végig, kerek börtön alól
szárnyaló gúnárok, ebek közt menekül.

Vad börtönoromnak magasában aztán
dombi erdő tarolt málnásán elhever.
Csalják mézzel, bottal, cifra tűzoltóval,
de kopogni illőn – medvénél? – ki se mer.

Megy ekkor egy asszony virágos ruhában.
Nincsen szúró botja, se tüze – szeme nagy.
S látjátok?! A medve szelíden nyomában!
Jönnek! S köztük én is: anyám szive alatt.

Ki találta ki az első hajót?
S a tüzet? És a kereket?
A szerelem feltalálója ki volt?
Árulók atyja, Efiáltész, ismerem a neved.
És ismerős, aki Marathónból jövet összeesett.
S Heléna, egy féligzöld alma nyertese is.
S ki az élvezetek mesterségét megújította,
a történelemben szerepel félezer kukta.
És ismered, aki szólt:
„Szegények, a mennykő essen belétek!”
Meg azt, aki szólt:

„Szegények! Fenn a mennyben vár a ti
ebédtek!”
És azt, aki a kettőt együtt fújja.

És itt van Napóleon trombitása,
kinek két kezét a gránát kitépte,
de szája a marsot rendületlenül fújta.
És ismerős leghülyébb királyod tyúkja,
pápák kakukktojása,
no meg a vén zászlótartó,
és a kis Dobos is a polcra került,
hiszen kitalált egy tortát!
És a Kékszakállú! Hiszen hordóba zárta a nőket!
És Lédererné, hiszen „keze, feje, lába…”
És a nagy lábú fiú,
aki a rock and rollt kitalálta.

De ki találta ki az első hajót?
Az Ararát hegyén egyszer csak ott egy bárka.
Az Atlanti-óceánba egyszer csak befordul
Gibraltár után az első föníciai.
De kiderül, hogy mindenről lekésett:
elemi iskoláinkban már a vikingről hallani.
Az ókor tele van szantál tutajokkal.
Cédrusfa paloták ringnak a korallpiros vizen.
Rabszolgalányok táncát irigylik a sellők,
míg a gálya szagos fűszerládákkal vonul
s vitorlát vöröslő tenyerek jókedve dagaszt.
A középkor hajói fölött, mint tűzvész visszfénye vérzik
a gályarab-jajszó.
Török vizeken néhány magyar szó.
A hajó orrán a Tengeri Szél bronzfeje fénylik.
Majd kinyomják a szentek
a szarvas, kopoltyús faragott isteneket.
Elsütik az első mozsarakat.
A dátumot szépen beleöntötték az ágyúcsőbe.
Milyen meséset tévedett, hallod, Kolumbusz Kristóf!
És Egyházat alapított valahol Magellán!
(Egy ilyen jó hajós! Ez mégiscsak sok kicsit!)

És jönnek a kínai dzsunkák, a selyem.
Cervantes egy hajón lesz nyomorék.
A skótok tudják, mit csinált Robin Hood a tengeren.
És így tovább, és így tovább. Hajóra szállt a nép.
Aztán hosszú kéménye nőtt. Oldalán locspocs kerék.
A kisfiú csak ámult, ahogy a kémény
a híd alatt meghajtotta fejét.
És kinőttek titokzatos virágai, a hajókürtők.
És ősszel, ködben a Dunán
hallgatod a mély, a magas, vadmadár hangú
hajókürtöt.
A Kis-Duna egyik falusi városához,
a reves deszkakikötőbe
lassan bekacsázik a cserfes kofahajó.
És San Franciscóban az Arany Híd alatt
piros frakkban áll a néger zenekar.
És Ráckevén láttam utoljára
zenekarral búcsúzó hajót.
És képekről láttam hajólokált, úszómedencét,
teniszpályát. Laticelfülkét sztriptíz utánra.
Mozit. Templomot. Repülőteret.
De ki volt, aki a hajót kitalálta?

Fölébredtem. Hívtam anyámat.
Keresni kezdtem. De a ház üres.
Sarkokban láttam mostohámat:
anyám űr-helyét. Rémületes.
Köd, semmi szeme jég, tilalom.
Erdősötétjén eltévedek.
De fadöntő jár az udvaron!
Futva anyácskám hoz friss tejet.

D omb-közbe vitt a szél valamit, a csavargó, a bolond.
I lleg fölé víg rubint függőivel a ribizli.
T átika-dzsungel tűzpora kifeszített spanyolfalat.
N em látszik más, csak fény-árny bukfencezés a bozóton.
E gy szem lyuk sem árulkodik, ponyván hasított rés se!
K i se találnád, itt négy hang – a neved – rejtőzködik.

Mit akarnak Bözsétől a vénhedt számok,
görbe képletek, sikamló ábrák?
Tanár úr, Mózes-ük-szakállú álla
mért csattog, mint varjú a napsütésben?!
Ha Bözsit hívja ön,
s ő hallgatag-álmodó,
hát mire vár temetőkapu-szájjal?
Nem vette észre, hogy
a szelíd csönd remegve
Bözsin könnyű csillagot ingat,
mint szalmaszál a tapadó buborékot?
Nem nézett ön Bözse szeme közé?
Hisz színtiszta irigység,
ha szúrós heggyé húzza föl vállát
és rosszallón köhög!
Bözse a puha szerelem alján
kagylókkal játszik,
üveges, kék színű tengeri fűből
fontam repkedő kötőt
ágyéka elé én,
s ha a számsor
– dobokra pergő kivégző osztag –
kagylókat rugdos s marsol keményen,
kapja kötőjét ijedt szeméhez,
és semmit se lát a vandál veszélyből.

Átnézhetsz-e az ablakon,
ha jégvirággal van tele?
Kórusban szól sok kis majom:
„Átnézni rajta? Csak mese!”

Hát lehunyt szemmel láthatsz-e?
„Nem én – nevetnek –, még te sem!
Nem látszik úgy a lámpa se!”
S illegnek csak fölényesen.

Bújtál-e kedvenc zugodba
egyedül, de mégsem magad?
„Ha egyszer: egy – csak egy!”, zsongja,
s szétugrik a majom csapat.

Pedig a jégvirágszirom
félrehajolva utat nyit!
És át lezárt pilláidon
a nyárban láthatsz valakit!

S hiába egy: csak egy – kedvenc
zugodban térdén lovagolsz.
Ugróiskolába lebbensz.
Virágért földig lehajolsz.

Babáid szenderegnek mind.
Télen úgysem nyílhat virág.
Bár rosszcsont szél süvöltget kint:
nincs maga, ki magába lát.

Hogy kerül Juliska néni szonettbe?
Kocát vakargat ez a nagyanyó,
az orra is dércsípte rőt bogyó,
zizzen szoknyája, mint szárított repce.

Pápaszemmel kémlel, mi ez, kelepce,
hogy ennyi tündér nőtt, mint a hagyma
szökőkútként csobogva magasba –
vagy mind gumókról fölrepdeső lepke?

Álmodik, mikor messze még az este?
S csak, hogy kocája éhesen röfög,
néz rájuk úgy, mint az elevenekre.

Most meg én látok furcsát: a rögök
fölött jó arasszal, látom, lebegve
nagyanyó száll unokái között.

Higgy a nevednek: benne a nyár.
S ha nyár: tavasz és ősz – de tél soha
(ahol, mint jégszekrényben a máj,
hó alá zárva csíkra szelt szivünk.)

Hová a völgy, mit tavasz öntöz,
jég-közepünkig kívülről bámul,
s csak képzelünk szirmot, rügyet rönkhöz,
gyümölcsös nyarat, a lombkoronást.

Higgy a nevednek, megszabadít!
Varázsköpenyében innen kilop.
S bevár a nyár – szemből-fény vakít –,
mint egy lüktető szügyű antilop.

(Egy világosi házi muzsikálás után)

Szemedet, meleg jánosbogarad
betakarja egy-egy levélszirom,
mert virágnak látom szemhéjadat,
s lélegzésed a vers papiromon.

Mosollyá nyílik álmod zenéje:
az esti zenekar játszik tovább,
s a fonott burájú lámpa fénye
siklik a tóvizi hullámon át.

Már hajóvá alakult a konyha!
Árbóckosarában a Hold lobog:
fényéből szőtt hálóinged fodra,
de furulyádon billeg ujjsorod,

s a két István, testvéred s Pista bá’,
a furulya-társ s a mandolinos
muzsikája kísér mindenhová,
álmod égi, földi partjaihoz.

A ház, a ház, a ház.
Szögleteiből darázs citeráz.
Mély folyosóba mész,
függönye mögött vonót húz a kéz.
Pókszőtte hajú lány
átrepül a magára zárt szobán,
hajad súrolva húz
kiütéses falán át szoknya, blúz.
A válla olyan szép,
mint fióktengelicéd tolla épp.
A melle kerek, szép,
almáskertjét ápolnád, szeretnéd.
A hasa heves, szép
méz-mázas kályha, szád rásüttetnéd.

S lábujjon fülel,
honnan dong darázs,
a ház, a ház, a ház.

Gelsei Erzsinek

Este volt, s Erzsi, a kaszálatlan fűben futottál.
Kifésült hajadat szentjánosbogarak úsztatták mögötted,
mint menyasszonyi fátyolt, s a tyúkólban vérengző menyét
kakastoll-kavargásból behúzott farokkal surrant rajzpapírodra.

Bátyád marcona fakéreg-szakállasok
bekerítő marsolását rajzolta egyre közeledőben,
s megszületett a világ nevezetes zuga itten:
a kísértetjáráshoz elengedhetetlen
kivájt tökfejű tanári kar
igazi szuroksötét tekintetekkel,
a többinél is fejjel kisebb maróti bácsi
(mivel eggyel kevesebb volt a kivájható tök),
összefogódzva csacsi fülű nagyanyókkal,
baltaagy-szögletű apukákkal,
s a szerelmet keblük húsdarálóiban eltüntető anyucikkal,
hátrakötött sarokkal szipogva álltak
a fabácsik
fekete körgallérja alatt.

De végül
kislánycopfjuk, stráfos gyerektrikójuk
zsíros-lekváros címerében,
mint borsárga gyantát könnyező kérgen
egy világító bogárszárny,
megragadt Erzsi, büntetést megelégelt,
jóakaró pillantásod.

Kék, bőgő bálna.
Partra, kerékre vontatott.
Ő itt a tenger.
A sosem látott itt ragyog.

A Lázár utcán,
mint kígyóban a kövér falat,
ahol épp úszik,
kipúposítja a falat.

De összeszűkül
nyomában illedelmesen
a házsor. Lassan
nem fér közé az utca sem.

Hogy miért szép a Süllő utca,
csak az tudja,
ki a sarki holdsütésben
talál olajfa-kalauzra,
mert az ezüst sombrerós fa
belelát a csomagodba.

Óriás ezüst elefánt lenge
ormányaként súrol az ág,
illatvödröcskéit addig üríti rád,
amíg egészen elmerülsz benne.
Ki tudná jobban, mint ő,
hogy táskádban felkönyökölt
az elfűrészelt delnő, Pintyő.
S ki lát el jobban az állomásig,
hol szögezik az arcképedet,
s a körhinták közt álló hintón
kacorbajszú vetélytársad
rajtad nevet.

Barcelonából bika bődül,
San Franciscóból trombita.
Soha nem hitted, hogy az égből
leszállt az Isten kisfia.
Lépj mezítláb ki a fűre,
s a lelked, mint egy nagy csomag,
itt senki sem veszi észre,
a sarki fánál elmarad.

Titokzatosan gyönyörűt
tanultam játszó anyámtól.
Padláson ómama-szekrény.
Muffból molyfelhő kitáncol.

Kalapon pók karikázik
s padlásnyílás-fénybe a por
száll, mint éledt báli fátyol,
homályban egy virágcsokor.

S már hallom az első csengést:
„Jaj, talán csak nem lesz törött!”
s aggódva rongypólyát hámoz,
de szikrázik keze között

és olyan kék, mint a tenger,
ha szemhúnyva elképzelem –
egymásra nevető arcunk
ránk nevet az üvegeken.

Egész kosárnyi különös
béléses, tálas szép üveg:
lilán derengnek, borszinün
lövelik rám a fényüket.

Visszük a létrán lefelé.
Karjában én meg a kosár,
s ahogy csendül, nevetve szól:
„Látod, egész kosárnyi nyár!

Kint hullik a hó, fúj a szél?
Szembekacagjuk a rosszat!
Tenyérnyi kert az asztalon
hóesésben illatozgat.”

Hittem is, nem is. Valami
homályos kép rebbent bennem.
Karácsonykor zöld búza nőtt
nálunk egyszer, cserepekben.

Virág – üvegből?… Nőhet az?
Anyám csak vígan dolgozott.
Üvegbe víz került. Bele
csöpp vasalószenet dobott.

Aztán a parányi tálat
fölültette az üvegre,
lukas volt mindegyik tányér,
hát egy hagymával befedte.

Barna héjú volt a hagyma,
öreg-ezüstös, kopottas.
Újságpapír csákót nyomott
rá az anyám, hogy „aludhass!”

Elhűlve néztem, mit akar?
A víz, a szén, az a hagyma
nem szólt, nem moccant, csak tűrte,
ahogy sorban letakarta.

Majd múltak a hetek. Réten
leterített fehér medve,
a havas föld egyre porzott,
szél cibálta fenekedve.

Láng nyelve a kályha-ajtón
kíváncsian kikandikált.
Almahéj sült, dió gurult.
A sok üveg sötétben állt.

Egyszercsak hallom, hív anyám.
Szánkóztam a Jutadombon:
fehér arcom bazsarózsás,
van kristályos hó-bozontom.

Havasan futok hang iránt
s lábam majd meggyökeredzett:
Az üvegekben porcelán
fehér kígyók tekeregtek.

Vagy ha nem kígyók – a hagyma
eresztett meseszép szakállt.
Mint a fehér rakott szoknya,
amit tündér-derék riszál.

„Ilyen fonadék nincs is tán,
hajló alabástrom lián…”
Tapsol anyácskám, jót nevet
olvadó hóember-fián.

„Ez csak a gyökere – hanem
a papírt is emeld feljebb!”
S hagymából zöldláng levelek
valamit már kiemeltek.

Még körbeölelték óvón,
rejtették, de nem sokáig!
A fényben úgy nőni kezdtek
– áll most csupa királylány itt!

Szétnyíló kardlevelek közt
lábujjon állva vigyáznak.
S gyermeknyi anyámat látom,
belőlük néző anyámat.

Szárnyas csikólánynak, versíró Eszternek
ajánlom ágyának, szerszámnak, fegyvernek.
Szenvedésből lecke. Boldogságról térkép.
Tartsd meg erős kézzel, mert szökevény Szépség.