Koromszegélyű kékben
mentem a szigorúan
kiszámított fenyők között.
Szamárkóró színű ködök

foszlottak szét, hó se hullt.
A havon vadméhek fészke,
darabokra tört mértan,
megfeketült méze gyúlt.

A falhoz ragasztott kémény
fenyőszagú füstben állt,
s integet a szeszfőzdéből
halott Ibolya néném.

Egy fehér mellényű kutya
a meglazult kőfalon,
s szelindeknyom az Ibolya-
néni kendőjű havon

egymással kutyanyelven
bennem, ameddig elalvó
lelkem takarója ért,
ugatott holdfényű telten.

S egy másik álomból, lám,
felkönyökölve füleltem.
Az erdő függönye alatt
dézsában fürdött egy lány.

Alacsony ablakon át
adtam neki fagyöngy-boglyát.
Foghattam kezemben, percre,
az inget és a szoknyát.

Aztán, mikor az árnyam
keble közé rajzolódott,
koromszegélyű kékben,
előttem csak hómező volt.