1

Ahogy húz a vonat Nyugat felé,
úszna lova vonat elé.
Hallom, dúlja, szakítja az ágat.
Aztán fagyöngy-pattogás csak.

A kisfejű ló nyomot se hagy már,
géppel a verseny oly vad már.
Nézi más is. Meg senki se látja.
Futhat – csak levegő lángja.

A szemekben látom az ablakot,
mint hóval befútt színpadot.
Egy, fogasnak emelt üres falat:
rávetik rossz mosolyukat,

mielőtt megpillantják Nyugatot
(előszobán a kalapot).
Lovát a Kürtös hiába űzi.
Csorba kürt, rossz már, a módja: ősi.

Faluvégi ereklyének jó még,
de aztán hallgass öröklét!
Mit keresnél Nyugaton te többé?!
Hó fölött imbolyog a ködkép.

Boltos melle akkorákat sóhajt,
de rá a gép sípja szól csak,
nem válasz ez: süket ének.
Nem hall, csak szól. S csak a verem mélyebb.

2

Ahogy húz a vonat hazafelé,
lova nélkül loppan elé.
Tört-dúlt maga is: tüskés ág-bog.
Vastesthez tapad, mászna hágcsót,

végigpörögne tetőn, a lépcsőn,
szétdobja szikrázó füst fönt,
két kocsi közt partvesztve lezuhan.
Már kürtje sincs. De odavan!

Mit akar tőlünk ez a bozót-ág?
kérdi, ki kerék alá lát.
Azt hiszed, végre elmaradt.
S tüskéje fogja lábadat.

Gyászdob helyett dübörög egy híg dob.
Nem a fül, orr csonka – tátva titkod!
Nem a vér ömlik – a lőré.
Lehel a múlté. A földé.