Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.

Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.

Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.

Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.

Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.