Nyakán nyitott az ing

Fiam-korú államtitkár. Nyitott az ing,
vidám a mellény, pergő nyelve is vidám;
a kézfogása is kedvemre volt, amint
bucsúzva szólt (eszem járt már Itálián):

– Ha visszatérsz, leülve hárman (semmi flanc!),
helyére tesszük Attilát. (Miniszterét
igérve, s értve: zöld utat.) Nevét a lonc
e szélütött sok év után ne lepje még!

– De addig is, míg kint vagyok, ha kell, keress!
– De még hogy! Én számítok rád!… – Azóta itt,
ha Róma éje pestin csillagszekerez,

s a Göncöl összeköt hazám, veled megint,
a hangja él… Talán ma hív. (Ujjongna Gí.)
Fiam-korú volt, higgy! Nyakán nyitott az ing…

(1999, Róma)

Már nem nyitott rajta az ing

Fiam-korú államtitkár… Mi van megint?
Ahány a hónap, annyi az üres, silány
igérgetősdi – s vargabetűzöl le (mint
kisiskolás, ha „fát” kapott) lépcsőn, lilán.

– Megállj! Hová, hová?… – Te meg lapítsz. S kibontsz
elém egy új mesét; kiáltod új nevét,
„ki: érti majd… de most sietsz”… Mint a tolonc,
kifosztva, nézem, mi vesz körül, mily vidék.

Te futsz. Felöltőd csap… Ha dél volt, hát most veres
verőerekkel átszövött est lett ez itt!
Hazámban állok? Prérin (?), átvert „ószeres”,

költőt kínálgató handlés – végzet szerint?
S kisiskolás, te?! – Hangra lelt kufár, akit
hatalma veszt! (Már nem nyitott rajta az ing.)

(1999, Budapest)

Átvert megint

Fiam-korú?… s államtitkár! – A szív meging,
dobálni kezd, s ocsúdsz: Ne! Gyötröd!… Kis hiján
bocsánatát kivánnám. (Orvos így tapint
beteg zuzára: „kést belé!”) – Időhiány,

a sok teher lenyúz!, s szidom magam: „grabanc-
eszű, vakult!, mit látsz belé ficsúrt, herét?!
Baján segíts, ha tudsz! Ne légy nyakán kolonc!
Első szavadra hív, kínálja reggelét!”

Na végre! Mint éve, összehoz (szív repes)
a józan ész!… A lift suhan. Fönt: takarít
egy ősz mamus. Kövön fölmosórongy legyez,

a csík dereng. Az ajtó zárt. Csak perceink
peregnek szét a friss kövön; tisztán vakít.
Inalt egy óra – becstelen! Átvert megint.

(2000, Budapest)

Fölkél, hogy élj…

Fiam-korú államtitkár… Hajnalaink
egyik találkozóján történt, hogy Zsazsám
elébe állt, s „beszélni kéne” – így, amint
szemébe nézne, ő fölényesen csupán

szemöldökét nyilazza, mint tornyán a bonc:
„megint arról a Géreczről?” – ejtvén nevét
magas lován Zsazsára így. – Ócska lobonc!,
te senki! – jól érzem most, míg történetét

Zsazsám bevégzi, s hallgat. Arca könny-eres.
Középszer ötvenhat sírja – hozzád, akit
megóvtam volna tőle, írtam. Végzetes,

miként te épp zászlólyukból ránk tekintsz:
nem látsz! Így árt az úr-szerep? Élsz? – rög lapít!
S a holt, kit sírba rúgsz: fölkél!, hogy élj megint.

(2000, Róma)