Áll tükrök kismestere, utcafi,
míg hosszú lótusz combú ágyasa
tevéjét sivatagba hajtja ki.

S hogy nyeregben mester s ágy vasa,
s a holdfénnyel telt lepedőn a nyál
barlangi cseppkővé száradva cseng,

zenéje mindent titokká abál,
és Goya úszó kísértetévé
nőttön nő tevén, bár alva a szent.

Világosul a csont, mint éji tévé.
Átüt a húson, ami lefoszlik.
Ím, a Pusztulás Eleganciája:

testük rőt uszálya utánuk piroslik,
míg betevegelnek a nagymesterségbe
ágyasa és láb közt doromboló cicája.

A félig még szőrtelen,
szivárgó üdvösségbe,
s berendezkednek, mint
hegy alatti szobába.