(Mondhatnám azt is, hogy) variációk egy Proust-témára

Nevedhez (Yvette) párizsi sanzon illene.
A szerelem is (először) franciául illett volna hozzád.
Izombékáit rádugrató rabló
liszteszsák-faru asszonya lehetsz utóbb is!
Előbb kiröppenni kéne hálóing-fehérben a padlásablakon.
(Amikor) fejed kidugva a szomszéd padláslakó függönyéig
nézni kezded: lepedőjén mily édesen tölti idejét Odette
(azáltal), hogy padlásablakod lenyesett rolettarongyain át
éppen rézgombos ágyad nézi: – hogy négykézláb állsz,
és ablakán fejed bedugod, Yvette.
Selymes, szomorú lófejéből
kibújik Harlekin azonnal,
sarokba hajított lónyak
üres tölcsére kiénekel ablakodból.
Nézi Odette (hogy) az Yvette törzséből bukdosó csöpp almát
ujjak hevenyészett kosarukba szedjék,
(hogy) az ágyék szirmait széthajtó ajkak
sót, osztriga-vonaglást érnek
(s azt is, hogy) kiröppensz
– éppen kiröppentél a padlásablakon.

Úszol az ég menyasszonycsokrával a külvároson végig.
(És visszafelé, ha) szivárgó, halk trombitaszó vagy
Odette, Harlekin alvásába lopakvó,
egérke-aprón a kandúr éjszaka-morgás
nyaktörő hegyi szerpentinjén tipegsz,
s hol Odette behúzott-karmú macskatalp csendjében alszik,
indáztatsz köréje lugast,
kikeleti aranyból kisodorsz levelet.
Trombitaszólamod selymét Harlekin
legombolyítja Odette derekáról,
s mint ökörnyál úszik Odette után eltévedt zenéje.
Yvette, szól Harlekin, mint egy babához, Y-vette.
Tetszik az álom élőinek, hogy itt van Yvette.
Ő az emlék.