GAZDAGON ELLÁTVA JEGYZETEKKEL
A CÍMZETT HOSSZÚRA NYÚLÓ GYÖNGÉLKEDÉSE
MIATT,
CHRISTIAN MORGENSTERN HALÁLÁNAK
HATVANÖTÖDIK
ÉS EGY CSUROMVIZES KAMASZ
ERESZ ALATTI KUPORGÁSÁNAK
NEGYVEN(EGY)EDIK ÉVFORDULÓJÁN,
KIKERÜLHETETLENÜL NYOMATÉKOSÍTVA,
HOGY A KOPASZ ÉNEKESNŐ
ÉS A KOPASZ FODRÁSZLÁNY NEM UGYANAZ,
TOVÁBBÁ A TÁRGYHOZ NÉLKÜLÖZHETETLEN
FILOZOFIKUS KEZDÉSSEL ÉS BEFEJEZÉSSEL,
KÖZTE PEDIG KÍSÉRLETET TÉVE
A HORATIUSI KÖZÉPSZER P-SZERŰ
(VAGYIS: ÚJ) ÉRTELMEZÉSÉRE

Légtelenített, zárt üveg,
nézd a huszadik századot.
Meddig állunk el benne még?!
A légüres: jól konzervál.

Mint minden hasonlat, ez is
kezem közül kisántított.
A bűzös lég itt megmaradt.
Az időt szippantották ki.

Mi végre? Sárkány-ötletek,
nem kutatom a titkotok.
Horatius középszerét
én így fordítom: én vagyok.

Pompa, kastély, allűr nélkül,
kukacos odvú P-ben is.
Nem kell imádkoznom érte.
Így szültek. Kényszerzubbonyom.

Dalmady! Moss fület! Talpra!
Ujjal mutass! „Bevallotta:
ő, csak ő! Csigaházából
kidugná szarvát Horáchoz!
Ionesco-hápogás se már?!
Se Morgenstern-impresszió?”

Nem a Kopasz énekesnőt,
kopasz fodrászlányt írtam én.
Kopasz, kopasz, de mégse egy!
S a Csuromvizes vándordal
„monológ-görgetése”, ó,
bármily dermesztő benyomás
(= impresszió), oly egyszerű
a lényege: eresz alatt
kölyök ázik. Kölyök térdén
Dsida ázik. Fönt pedig a
gerendán, lám, „ágas-házas
violamag” töve ázik.

Látom, ez is Ionesco lesz,
mag meg a tő, nohát figyelj:
mikor a tő elvirágzik,
nagynéni-ujj gyökerestől
kihúzza a virágágyból,
s rafiával összekötve
fölakasztja hűvös szélbe,
szélverésbe, napsütésbe.
Hát azt meg mért? Ott a magház
addig bóklász, addig hintáz,
míg kipergetjük magvait.
Lesz még tavasz! Tartsuk számon.
Fújsz Dalmady, szinte hallom:
– „Ázott szoknya suhogása”
hogy lehet a fonnyadt tőből?!

Úgy, hogy a srác annak látta;
hogyhogy erre nem gondoltál?

Nézd: a violatő bokra
fejjel le: akár egy szoknya.
Hát még hogyha „hideg rázza”…
Kivált annak szemében, ki
fűmag-sűrűn veti vágyát,
s mindenből egy szoknya rezdül,
libabőrös lisztpuha láb,
lónyak-széles hajlású comb.

Negyven év távolban ázik.
Meghajtom előtte fejem.
Mert akasztott nő is lóg ott,
az utcánk végében akkortájt.
Ház mögött, bagoly megszállta
lombbarlanggal teli tölgyön
lóg, amíg a világ: világ,
a férjgyilkos nő, lányosan.
„Egyszer szétnyílt pongyolája”,
s „fehér a lába, mint a só”,
emlékszem a krumplis-zsákra,
Warholcz szatócsnál azon ült.

Lógázó lábáról elröpült
facipőjét fölemeltem…
Súlyos szemhéja letapadt.
Érted, Benő?! Ez mind így volt.
S ki Dsidát olvasva ázott,
és csüngő violatőben
nem Olaszi Baba lábát,
se Rátasi Évi térdét,
se Csütörtök Gizu édes,
gömbölyített körmű ujját,
hanem ezüstös két soron
csak fölakasztott nőt talált:
meghajtom érte a fejem,
hogy nem szólt róla. Elaludt.
A látomásba nem fogott.
Esőben ült – s az átsuhant.

Tudta: pelyhedzve mit bír el.
Innenmaradt korlátain.
Átengedte a „dalt” nekem:
fogjam én föl a suhanást,
Madárszülőmnek szárnyait.
S merjem, minek nem-merése
neki, bizony az érdeme.
Szavamra: horatiusi!
És nem csupán csuromvizes.
Ázott? Látod, hogy mit tudott:
négy évtized múltával is
nyújt ágas-házas violát.

Nagylelkűségét ne feledd!
Ha „madárhólyagodba” szúr,
ha „Langston Hughes-t”, a vén ripit,
s repedtfazéknyi rímeit
rád önti, mint a marcipánt,
s vonszolva puhány üleped
míg sistereg az utcakőn,
szemedbe vágja, hogy mi vagy,
(vagyis ahogy tettem volna)
jobban lakolnál, minthogy így:

elvirágzott, hát ad neked
egy megázott, rafiázott
violatőt eresz alól,
gyökerestől, magházastól.

Én pedig a morgensterni
halaknak írom énekem.
Legyen mivel fölrepülni
egyszer még, madár-korukban.