Tegyed

Ami semmit én tanultam,
a keveset átadhatom.
Szép nem pótol szabadságot.
(A káromlás se ezt, se azt.)

Szerelmünkre legkiváltképp
illik a bírói intés,
hogy a „jog nem ismerése
nem ment fel a büntetéstől”.

A szerelmi képtelenség
nem szabadít föl a vágytól.
Befogadtad albérlődnek
a tetvesítő szimulánst.

Mézmáz, de ágyadból kirúg
a patkánytól nyüzsgő Hiány.
*
Borítson süntüske talpig:
öl vár hétszögletű fejet!

Ha nincs csont agyvelőd körül,
lesz madárfészek-meleg kéz:
tenyerébe zár! lesz csiga-
lágy valódnak csigahéja.

Elég a képből. Megérthetsz.
Fél vagy. Sorsod: legyél egész.
A fajfenntartásnál ez több.
Csak így vagy hű önmagadhoz.

A szeretet írva: ragacs.
Mossad le azzal, hogy teszed!
Ne mindenkit! Az csak semmi!
Ha nem leled: önfeled fúl.

 

Az igen és a nem

Lojális légy mindennel, mi
építve-rontva emberi.
Kis ember, ne halj nagy ügyért.
Piramissal betelt a Föld.

Ne légy irgalmas martalóc
bensőd bűneivel. Máson
ágyú-súlyú terpeszeddel:
fogdmeg fennhéjázásoddal!

Úrtól tört gerinceddel se!
Hivatalnok állkapcáddal.
Ne legyél se tank, se pondró;
se pribék, sem áldozat már!

Jövőd tán nem ellenség, de
vedd észbe: szolgája sem vagy.
Aki holnap akar élni,
az életéről lemondott.

Kerüld a szép rögeszmét is.
Neked senki se mondja meg,
mit keresel e csillagon.
Nem költő, aki hazudik.

„Ölelhess, alhass”! A haza:
hol álomra hajthatod fejed.
S rózsán a hajnali harmat
felüdít, mintha kiinnád.

(A rendőr is, ha hazaér,
gumibotot, öltönyt levet,
rózsádat nézi az ágyból,
s kellékek nélkül elalszik.)

 

Korisme

Van gonosztevő kék szemű;
oly sima, mint a politúr.
Egy ápolónő – kiderült:
megkínozza az aggokat.

Bolondok háza – kiderült:
csupa szarka és keselyű,
aranyfog-vadász, dögevő
gyógyítja ott a beteget.

És hány tévészemélyiség!
Hány hivatásos hírharang!
Hány közéleti méltóság
gyógyítja így a sebedet.

Sebesültebb már nem lehetsz.
Mert amit nem örököltél
cro-magnoni kannibáltól,
kitenyésztetted te magad.

Cigány hóhért. Ikontolvajt.
Nőd méhével futballozót.
Embersütő kemencédet.
A tigrispillantású lányt.

Patkányképű gyerekeid
becsalnak a konyhazugba:
míg az első magára von,
hátulról döf le a másik,

s kését beléd törölve szól:
„Tőle tanultam mégis ezt.
Kapjon hát esküvőnk után
sírt, koszorút – szokás szerint.”

 

Vörösmartyn túl

Hazám sírjához vársz, magyar?
Hamvába hullt csillag hantján
vakondtúrás a haza-sír.
Föld, kilyukadsz, nem betemetsz.

Egy lidércnyomásos álom
szörnyképe ébreszt; hajnal van;
nincs rigó-zizzenés, tavasz,
fölülök; kőangyal, síron.

Só-tájban elhagyott kőút
rám végével rohan: megállj!
Kifut alólam a beton:
– megöltük az indiánt, ki

bennszülött s nyomolvasó,
s az ingovány mélyeiből
történelmünknél emberibb
kezdetekhez elvezetne.

Gí fejét látom, magamat
félbevágott szerelemben;
az ifjúsággal összefont
ibolya-ágyon tetemünk.

S téged is látlak Földgolyó!
Gyermek én, gurítgattalak.
Hát jobb lett volna, ha az Úr
szelíden vesz el, golyóként.

S még szegényebbnek kölcsönad.
Csapdát telepítettem rád,
nem almafát. S nagykorú, én,
gépszárnyam most semmibe zúg.

 

Hogy éljünk?

’Mondd meg, akkor hát hogy éljünk?!’
A tizenkét éves Jézust
főpapok, fogdmegek lesik:
tagad-e Hatalmat, Eget?

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.
A noha-noah kertet ás,
fűmaggal vegyít versmagot.

Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.
Moss lábat – kisebb lesz a bűz.
Meszeld ki Föld-kunyhónkat, és
szívd be mélyen: fertőtlenít.

A noah-noah nem Kerúb.
Se hipnotizőr, néptribun.
Gitárnyakú fallosza sincs;
dobogóról rád nem lövi.

De tagadja, hogy tömeg vagy.
Hogy te ítélsz „nép-nevedben”.
S: hogy nincs magad iránt irgalom.
S: virágaid fedik gyilkod.

Ahol ások: hullák lába.
Nem hiszem, hogy nincs mért sírni.
Nem hiszem, hogy ős Kajánnal
a tengerparton lovagolsz.

De benned bújt el a Szépség,
akkor is ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.
Csak belőled száll fel a Hold.
Minden naplemente te vagy.

Ótvarod is Isten kertje.
Ágyúddal szétlőtt homlokod
szétporlása Memnon-zengés.
De porfelhőből hajnal kél.

Jól beváltál fenevadnak,
mégse lett bőröddé maszkod.
Énekesmadarat fojtó,
hagyd: csináljak madarat én!

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal? – Hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! – Katarzisod
állítsa meg a végzetünk! (?)

*

Gyerek-Jézussal kezdtem én –
hadd mutassam most madaram.
Először se vers, se ének;
fojtogatott torka csak fáj.

De vízmoraj s kavicsgörgés
ágyán hiányzó feled szól:

„Tükröd hiú. Bele ne nézz!
Bosch képén lássad meg magad:
Kereszthordó körül ki vagy?

Ne siesd el, hogy nem vagy ott.
Ne ölj meg, mert ott látlak én.
Várj! Várj! – Ha Benne láttalak?!…”