Nóka

„Hozol meleget a hidegre?”
És:
„Kergetsz-e medvét a gyepre?”
– kérdezi Nóka Márciustól.
Ő most éppen éjjeliszekrény.
(Szobákat játszunk, bútorokkal;
Enő az ágy, Zsazsa kanapé,
Renáta, Hajni asztal, kancsó;
„függöny lennék! ezer szemem les!”
„én tükör! a tükör mindent lát!”
izgalmuk rózsaköde nyüzsög,
mint egy Mándy-regényben a múlt.)
Nóka négykézláb, térden,
mi meg,
transzba-esettek, a levegőt
hasunkig leszívva
fülelünk:
Kopog-e szekrényláb?
Ajtaja
láthatatlan kéztől nyílik-e?
Semmi által kihúzott fiók
rejt-e takaró-nagy ibolyát?
Szerelmespárt takar?
Halott lányt?
(S míg egy tizenegy éves gyerek
kék trikónadrágban, mezítláb,
forró tenyerét hűti padlón,
bámuljuk elragadtatottan
– hóesésen át, tücsökréten – :
Nap kalács-sárgája megkeni,
Hold cicanyelve nyalogatja.)
„Rákuporog meztelen néni.
Sír? Kuncog? Ül háttal az ágynak.
Lepedőn nyög csupaszőr bácsi;
süppedős most, mint perzsaszőnyeg.
Pedig ajtóm csak lábbal rúgja
s dúl-fúl magában
– súg a szekrény –,
ez valóságos kutyakínzó!”
Ó, de az ágy franciaágy még…
„Mire a lábam csúztól húztam,
poloska szagú szoba mélyén
teletömtek lyukas cipővel,
egerek rágtak büdös rongyot.
Hó hullt…”
– Galambtojásnyi? –
szólok közbe,
bár egy szeánszon
szigorúan tiltva fölös karaty,
de Nóka tág szembogarában
nem párásodik be a mélyút.
„Akkorák”,
súgja megbocsájtón,
s elbeszéli lába törését…
„Legvégül mikor tűzbe dobtak,
láng énekelt; táncoltam lángként.”
Nóka egyre négykézláb térdel,
mégis heverő testünkön jár;
hajában gyertyaláng-koszorú.
Láng ölének pici mohája;
láng tíz körme; hószínű bokán
tűztollú szárny szökteti fölénk.
Néz Beatrice-korú Zsazsa:
Dante is arrafelé lehet.
Renáta lovának földig ér
holdfényű farka – és ugyanott!

Aztán Nóka ismét Nóka már.
Manneken-Pis
lány-változatban;
hasat dülleszt
és vidáman szól:
„Falon fehér nőarc látható.
Körülötte zöld a növényzet.
A nő fején piros róka ül.
Annak szájában csipog egy veréb.
Hátterük sötét medvebarlang.”
– Kié e kép?! –
„Szabad a gazda?
Szász Endre: Hónapok; Fösvénység.”
S mert írunk egymásnak cetliket,
hogy ne csapjunk zajt, ha Gí tanít,
ezt írja még:
„tudod barátom,
mindegyik hónap egy női arc
s mellékalak… Kissé ilyesztők…,
elipszilonnal, de ez csak hév!
Kihagy az iskola? Hát aztán?!
Kibújt belőle, mint nyakörvből.
Cipőben nől a szög? Le vele!
– – – – – – – – – – – – – – – –

Most megdicsőülten kacsázik
a félhomályos tükör-soron;
látom, valódi a bokaszárny.