Tudom én, ágy lábán kuporogva sokat.
Elképzelem, ahogy megindul a menet.
Hídról nézek folyón menyasszony-fodrokat,
szénfekete fát, naptól beszegett gyepet.
Hídláb alatt fürdő hófehér lovat.
Sárga ház előtt kislány – integet, nevet.
Köröttem az égen csöpp lábfejlenyomat;
bárányfelhő-íve nem oszlik szét, lebeg.
Nem látják, pedig a menet már gyorsvonat-
sebesen hurkol a Föld köré füst-kötelet.
Már örvénylik körül, s lángba borul a fogat,
égni kezd vállam, hajtok lángleveleket.
Ekkor talpamra húzom a lábnyomokat,
s a kéklő égbe tűnve én visszamegyek.