– Miféle könyvet bújsz? – Kisütnék valamit.
Tref vállamra rakja mancsait:

– De hiszen ez vers, nem pedig szakácskönyv!
– Gurul belőle a varázsgyöngy! –

kiáltom ravaszul (vállam sajog már).
Tref kiköt mind a négy saroknál.

Nincs most ujjamnál hamisabb útjelző,
ahány sarok: gyöngyöcském rejtő

csupa cél, honnan a semmi ránevet.
Tref megunja. – Nem játszom veled!

Esdve nyelvel: – Miért nem játszunk evést?
Kisütsz inkább verscsilingelést?

– Amit itt olvastam, az nem ehető!
S már az sincs, amire tehető…

Rávetkőztetni az alma ruháját,
hol szerzünk vén, pókhasú kályhát?

Hisz kamránkban sincs, mióta kamra sincs!
Ómamák kályhája volt a kincs!

Tudd meg Tref: az volt varázsgyönggyel tele!
Mamám nézett tüzébe bele.

Kályhacsövében dorombolt macska-szél.
S duruzsolt a piros almahéj:

sült a kályhán, csiklandozta a meleg –
te ezt csak könyvből ismered?

S macskáját is?! – Csövébe bújt a komisz?!
– Még a sültalma illatot is…

– Szeretném látni, itt pisszenhetne-e?!
– Hagyj macskát! A szél volt. S éneke.

Odakint galambtojásnyi volt a hó…
– S a sültalmahéj ennivaló?

– Dehogy, Tref! Szagolni kell! – De Tref tátog:
– Könyvedben ily étket találok?!

„Kolbász, májas hurka lesz ma vacsorára!”,
ha így szólnál: állna a kályha!

Hoznám ómamástul verssorok közül.
Bánnám is, ha alma héja sül!

Ha egyszer tepsin víg hurkazsír rotyog,
keringjenek körül verssorok,

galambtojásnyi nagy hó szakadjon kint:
azért a hurkát bevágom mind!