Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,

s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre

s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.

A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,

aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,

nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,

de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.