p. Barta Istvánnak

Olvastalak s egy régi kép,
nem ilyen verklidallamos,
hanem tűsovány s messze-kék
(nem hasonlítok magamhoz),
kihajtott ing és késmosoly:
cilinder alól skalpszedő
nézett velem farkasszemet,
pokolgéppel nyújtott kezet.

A kép chaplini tortahab-
közegében e nyomorék
gyermekhit töpped, roskatag
szemétdomb, seprű-kotorék,
csonttalan, szemét-ruhájú,
mit a légáram összeront –
(ennek se más, csak üszke zsong,
siratófal szögén bábu).

Hol a könny a puszta szikla-
likacsokban mohát terem,
e Paprika Jancsi itt la,
trombitázik árván nekem.
Szegélye nagy tintatenger,
minden hajókat tördelő –
de hitébe márt sebemmel…
mégis a Vízen átvisz ő.

Vár a Föld kenyere, ágya!
Kifordítom pokolgépem,
s tudod mi van bensejében?
Jószándék aranyalmája.
Körös-körül a tengeren
tömlőhomályból rám kiált
minden széttépett emberarc.
Nézik e szögbe vert királyt.

Bábukirályomat szögön.
S megnyúzott bőrét fal alatt.
A szélhordta koszt, börtönöm,
hetvenkilenc-év-magamat.
S az Idő szemüregében
dögevők szárnya megpihen.
Vak Úr, bosszútlan hagyja már,
vigyem alá a semmiben.