Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.

– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.