(Rácz Edit szobrászművésznek)

Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.

Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.

Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.

Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”

De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –

vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.