Na most elképzelem a szobádat. A kilencediken
ablakodon legfeljebb a madár ha beláthat.
De kinézhetsz az égre: fény és szél, szivem,
és lábaidnál hever a távlat.

Az ég a párkányodnál kezdődik. Nincs űr – a teste ez.
Hát nem hasonlít rád, ahogy öltözik-vetkőzik?
Mondd, nem szemeddel néz vissza, ha este lesz?
És sosem ér véget, csak kezdődik.

Ha szobádba váratlanul belép és szárnytolla vakít,
egy-egy tollat titkon mindig ott felejt. Csak lapul,
míg szárnnyá alakul: majd hordják vállaid
fénytől markolva fönn, s éj tart alul.