Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.