Vérhányó.
Vércseppkőbarlang-oszlopokkal csigázik arcomból a Föld szakálla.
Aggastyánakt.
Bütykös, szétterpedt katonaláb, fekete erekkel.
Hídkő.
Hamutűz-lapjain megkövült kilenc japáni árny áll örökre.
Harangöl.
Gyerekhangbörtön. Őz-sírás. Magpergés. Ágvacogásban csigatemetés.
Aulikusok.
Aranyló, telt hasú négyes piros hegedűkön játszik vazul-fülekkel.
Szonáta.
A selyem kivégzett lányokon zizzen.
Észbontó öléig ér le a loknizott haj a hullán.
Sonatina! Sonatina!
Ez a paradicsomkerti rokolya de nagyon táncol!
Szarkaláb színű tavaszi szoknya!
Csengőcsobogás az ing!
(Mint a sírkő,
a kivégzettek ülnek, állnak, fekszenek.)
És a selyem jön-megy.
A ruhaváll oly keccsel járja!
Aulikus hegedűszó.
Paradicsom-idézetek.
Ibolyacsipkébe öltözötten látom a hajnalt:
kényeskedőn hátat fordít.

*

Katonahússzövet.
Munkáshát-cserge,
proletár anyatenger.
Koponyasivatagban fényüket vesztett páros bogarak,
vakká szúrt szemek.
A szemetek!
Pilla-lábuk körül potrohuk hallgatag fehérjét mutatók.
Héja-tört didergő tojások.
Ó, nem, nem tavirózsák, melyekből kikel a tóra a Szépség.
Lou térdeinek költészete
nem emelkedik onnan
rátok
elő.