Még hajnali fél öt óra sincs.
Házunkra dőlt, álmában horkol a köd.
Lámpa se hint fényt az útra kint.
Dér Anyó matat: inget horgol, beföd.

Cinkénk meg – számít is, hogy alszom –
gyógyulófélben már lázzal csicsereg:
– Künn, jégcsap szemöldök-bajszon
fényleni!, fényleni kezd a kikelet!

– Na most meg a fejedre repül! –
Ugrik Tref, s vele telik meg a szoba.
Cinkém párnám mögé menekül,
Dér Anyó lábujjon most oson tova.

Legalábbis paplanom alatt
azt álmodom, térdét mint húzza állig:
kirúg vele – háztetőnk szakad:
látom csillagok ferde koronáit.

Egyik épp a nyílásba szorul,
s bűvölten lesi az óriás kutyát:
Tref egyre nől, nyelve bíborul –
de bátor kis cinkém hátára fut át,

s hol Tref füle puhán megtörik,
azon a bolyhos „hegy-nyergen” csak megül.
S álmom még magasabbra szökik,
mert víg cinkeszót Tref kísér ebül.

És a csillag igen jólnevelt,
billent koronával átjön a falon,
s paplanostól engem fölemel:
– Honnan tudtátok, hogy épp ez a dalom?

Csakhogy álomképem széthasad.
Tref rég nem csinált ilyen komiszságot!
Földre ránt paplant, párnát harap:
– Nem cinkét fogtunk! Őrült fakopácsot!

Bezúzza az ablaküveget!
Szárnya úgy veri! Tán nem is volt törött?!
Nem értem, te ezt hogy tűrheted?
Csirreg, csattog, fejed körül pörög!

– Tref! Azt mondja, nyissunk ablakot!
Telet mosdat aranytócsában a Nap.
Lesikált róla havat, fagyot.
Kibújó fűben nyoma sem maradt!