Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?