Ó, ó! Amíg látogatóba mentem,
befőttem Zsuzska elé tettem,
ahogy kell ilyenkor, rá is nevettem:
„gyógyulj hamar meg!”, s elsiettem,
azalatt,
hisz magammal nem vihettem,
Tref elveszett.
Sehol se leltem.
Jaj, lélekszakadva végig a kerten
semmi felvilágosítást se nyertem.
„Szólj, felhő!”
De csak száll felettem.
„Utacskám!”
S előlem elsetten.
„Súgd meg víz!”
Két tenyerembe kimertem,
s nem szól, csak
lábujjamra cseppen.

Fületlen vasbögrém kútba beejtem:
„Szólalj fel Kút Tündér,
Trefet hol leljem?”

Köszönt a Nap. Legurult telten.
Jött a Hold játszani: –
s könnyemet nyeltem.

Végül a boltos ajtajához mentem.
„Mit kérsz?” Állt fel a boltos velem szemben.
„Semmit, semmit… A kutyámat kerestem.”
„Cö-cö-cö”
göcög a nagy pocak menten,
„tán itt az uborkásüvegben?”
Rémkép:
vasketrec,
sintér van szívemben.
Vagy hogy Tref megnyírva s fületlen.

Ám egy pici kutyaláb elém lebben.
Akkorka kismacska kutya csak:
orra fönn,
füle lenn,
majdnem semmisem,
csöpp, hogy kisebbik zsebembe elviszem.
Szőre nyírt,
szeme pötty,
hidegen
vakkant, hogy
(még ilyet! ez is oly vékony, fura vakk):
kutyámat vihetem!
„Vigyem is!”,
ajánlja sebtiben.
„Ki kér ily gavallért?! Senki sem!
A híd alatt kushad, igen kiverten.
El nem viseli, hogy el nem viseltem”,
szól, s elhordja orrát emelten.

„Tref! Mit szerettél ezen az öntelten?”
Tartom nagy buksiját már a kezemben.
„Föl nem rémlik oka”, sóhajt, „nekem sem”.
Csalfa bűntudattal néz a kerek szem:
„Nem tetszett néki, hogy én így növekszem”.