– Álom ül szemedben! Jó reggelt!
Megtudhatom? – Csak úgy játszottam kicsit…
– Én is játszottam, csakhogy nagyot! –
Nyújtózom. Kidugott lábam rávirít.

Tíz ujjam mind kalapot emel.
Ő meg pálmaágnyi farkával köszön.
Takaróm erre lependerül –
Tref ablakon szökik, hempereg füvön.

Futnak a rigók ímmel-ámmal,
hajnali híreik fütyülik tovább.
Tudják, Tref még az álomnál tart:
nem félik a selyemgombolyag kutyát.

A kert mindent tud mindenkiről.
S Tref álmáról, ami folytatólagos,
tudják, hogy benne pöttömnyi ő,
amolyan csöpp; alvó csigaház-magos.

Kinek feje szakajtót kitölt,
s ha két lábra áll: a kertkapun kinéz –
borjúnagy eb mért lesz kiskutyus?
Hogy érthetné sok szárnyas rigónyi ész?

Bevallom, engem is izgatott:
– Nem értem, álmodban kicsi hogy lehetsz?
Te vagy a kertben a legnagyobb!
S faggatom: – Ilyen álmon te mit szeretsz?!

Áll, fölülről néz csak lefelé:
– Te meg mindig nagy leszel! Álmodsz nagyot!
Nagy nőt, aki nem lábujjon áll,
hanem lehajol, úgy tár szét ablakot.

– Mert aki nagy, Tref, mindent elér!
– Hát ezért első dolgod reggelente
kinyújtott lábad megmérni jól:
túlnőtt-e ágyadon?! – S néz a szemembe.

– Egyik reggel úgyis túlnövöm!
S majd veszek egy nagyot, hiszik, nem hiszik!
– Ezt meg a kutyaházba lököm,
feltéve Tref, hogy összemész kicsit.

– Selyemgombolyaggá? – lopva les,
de hitetlensége jóval komolyabb.
Tessék! Itt egy nagy-nagy méla eb.
S kicsi akar lenni, mint egy gombolyag.