Először is: az ő neve Tref.
Nem Trefi – zárja nevét egyetlen f.
Jóban, rosszban, ha örül, ha sír,
egyedülálló név, mint királyra Sire.
Másodszor: bundája hófehér.
Tudom, öleb is van s fehér kisegér,
de ő még csak nem is lisztfehér,
sem hófehér, boltos amit zsákba mér,
se meszelt szoba, se kerti szék,
nagyapa haja se másolta le szinét,
nem, mint kék égben vadliba-ék –
ő fehér, fehér! Mert nem lehet kék.
Láttál már kék bundájú ebet?
Vagy lilát? Micsoda tünemény lehet!
Képzelj zöldet! Zöld foltját: hetet!
Hozzá remeterákász tekintetet!
S farka hogy rózsaszín!… Ó, de szép!
Képzelni lehet – csak ne vegyék neszét!
Hisz álmodhattam volna másnak:
üvegnek vagy háztetőpiros-palásnak,
abban is kék-arany mintásnak,
stráfosnak, bíbor csíkosnak, parázsnak.
Mondjuk, Holdra röpdöső ebnek.
Focikirálynak. Vagy lusta gólzsáknak.
Ájtatos, félénk szelindeknek:
dorombol ő, s a macskák legyintgetnek.
De tehettem-e? A Szigetünk
innen odáig tart csak. Semeddig se.
„Álmod káposztáskertbe kancsalit be,
ott lát kék kutyát!” És jaj nekünk!
Minden Strucctoll néni s Kucsma úr
kék vagy almazöld ebemtől dúlva-fúl,
akkor is, ha álom csak, szegény,
s nem is ők álmodták, nem ők, hanem én.
Ezért a kutyám, tudd meg: fehér.
Hátáról lábam épp a földig leér.
Igaz, nem egészen, csak az ujjhegyem.
Hogy Tref nagy lenne?! – Ne mondd nekem!
Termetre az hát! De lelke még gyerek.
Szeretem, mint a kisebbiket.