– Nóka, mondd csak, minek néked eb?
– Mert jobb szeretem, mint a sintéreket.

– Szeress engem! Én itt vagyok ám!
– Nem leszel itt, ha rád uszítom kutyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor mégis kell valaki,
nem halacska-bujócska, de igazi,

nem kisikló, szökdelő tücsök,
kivel küszködve csak hűlt helyet ütök;

ki keringve néha elém forog –
s függönyt hullámosító semmit fogok.

Mint tengeren átkelt kismadár,
oly kimerült, ha székemre hullva száll.

Én megitatom, megetetem.
Körülszökdösöm, sosem üres kezem:

„Ez a szép ruhám, örülsz neki?”
Titkaimat szőlőként szemelgeti.

Olykor cica-magába süpped.
Cica-nyújtózással húz tiszta inget.

Szavunk néha egyformán kezdjük.
Fennkölt Szemölcs bácsit jól kinevetjük.

Könnyű vagyok: hisz tudja leckém!
Ülünk az iskolapadban kettecskén.

Kéz a kézben goromba éjben:
ha ő nem fél – Nem fél! – nincs mitől félnem.

Nagyfiúk!… Gonosz Zöldség nénik!…
ha Ellenőr-szemöldök jegyem kéri:

ha szőrös hernyó nyakamba hull –
ővele nem végződik semmi balul!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ne mondd! Ha matekból vérzek el,
vajon helyettem a táblánál felel?

Ha Anya cipőjében lábam
nyaktörőn vacog – ő fessebb lesz nálam?

S míg dagadt bokám dörzsölgetem –
tűsarka átkopog a fiú-szemen?

S ha Lala libabőrösre néz?!
Őt egérlyuk nyeli, iszkol a merész!

Este jön – tükrömből nyelvet ölt.
Elalszom – álmával telik meg a Föld.

Még szeressem?! Miféle nő ez?!
S szól Tref: – Gyanítom, te vagy, aki ő lesz.