A fák mögül a vak homály
sötét, puha állatbundája domborul.
Hallhatón lélegzik fűben a fej.
Félálmában a vaskilincs után kinyúl.

Bársonyból meresztett karma
ajtón végighanyatlik, deszkán kaparász,
megcsobbannak a levélsajkák,
s esőcsepp-kiütéssel didereg a ház.

Menj ki hát érte, talpra segítsd!
Jártányi ereje sincs már ablakodig.
Szentjánosbogarak áznak,
hol kecskeszakálla mellkasára folyik.

„Cigánylány-ágyba, apó!
– mondd neki gyengéden-durván – kemencébe,
rossz csontodat mért nem dugtad
ölének gyógyfüvü rétje közepébe?

Zárt combjának melegétől
leolvadt volna rólad áruló karmod!
Állatbundád bársonyából
kivájjon – nem is kellett volna akarnod:

pamlagotok lett volna így
hosszú szőrbundád, képzeld, selymes terítő!
S emberként láthattad volna,
mikor folyó- s hegy-lelked szélbe veti ő.

S szemed tenyerébe csukva,
minden ami benned szárnyas: útnak ered,
míg tested térde közé vonva
gyöngyfogu hercegi purdék apja lehet.

S bár hercegségük: seholnap,
mégis faunságodnál csak jobb a tűzhely!
Bogyó-koszorú helyett is
teleaggat könny-atkával, perc-tetűvel.

Halhatatlan síplyukaid
jobb ott betapasztva sáros sarka alatt!”
Mindenből kifosztott isten:
ember, márts faun-szivébe tőrt – szavadat!

De örök-kék szeme ködén
halál előtti mosoly – újjászült remény?
S egyesegyedül magadat láttad
sötét ablakod vakult közepén.