Tündöklések és nyomorúságok

A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.