Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.

Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.

Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.

Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.

De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.

Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.

Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.

Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.