(Két kifordított Bertók László-sorra írja a noah-noah)

1

Nem vagyok oly nagyszakállú,
ki fejen állót talpra tesz,
magánhasználatra mégis,
Laci, sorod kifordítom:

mögöttem a történelem,
előttem puszta „lét dadog”.
Nézek összeszűkült semmit:
elfordul, mint a macskaszem.

Hogy múzeummá lett a múlt,
s keretben minden felirat,
az Ismerd meg magad s Légy jó,
A Paradicsom visszavár –

Szellem, Útjelzőnk, csodállak,
nincs útkorláton gyúlóbb fény:
szakadékba-hullásaink
fölött égsz állhatatosan.

Benzintől összeégve, vagy
karomra kötött szárny alól
száguldásom roncsait míg
félrehánytam, fölnéztem rád.

Nem a holdnak vonít az eb,
még akkor se, ha verset ír.
Őspatakba mosva arcom,
magasban, út, terád néztem,

s hol foszforeszkáló Jeled
áttört korlátot közrevett,
én kapaszkodtam vissza, föl.
És tündökölt tovább az Ész.

2

Köz-eszünk, a kincstárnyi-sok!
Rövidlátó szemem itta,
mint a pécsi pályaudvar
lámpafényét rovarfelhő.

Épp csak egyre kevésbé lett
tört-testű táncom szárny-kecses;
szebb a vér permetje nálam;
vércseppem kápolnafénye

hócsönd erdőn ha átnyilall – – –
de toll, nehogy elkalandozz!
Leszakadt fejem, lőtt sebem,
mellkas elé markolt tüdőm

visszfényével farkasszemez
rendületlen fényforrása.
Nem hunyorog. Sugárzik csak:
szakadékba itt vak se hull!

Nem is a vak. Állig gépben,
géptüdőben, szívmotorral
(csuklóprotézisem ragyog!)
utat mutat – s nyel szakadék.

Keretben már, hogy ez a harc…
s másfajta raj… Gyerek, aki
hisz Perpetuum Mobilét.
Pláne, hogy az ember is az!

Anyám és én már ezerszer
túlszárnyaltuk Lemmikejnent:
haltam, s ezerszer összevarrt.
Fény! szakadék! lásd hátamat!