Öregedő kedv: januári fénylés.
Soha nem látott zöld bogyók a bokron.
A fölgyulladt cserge sárga tűzvészébe dőlve
láthatod a kitárt ablak négyszögéből:
az alacsonyan szálló Nap,
mint óvatosan lehajló cselédlány,
a napsugarak aranytálján
eléd rak kéklő itáliai eget.
Nem, nem emlék; a tavaly-márciusi Róma,
szőröstől-bőröstől az az ég csúszkál itt
a benyújtott vakító tálcán:
a Kis-Duna s jobbra egy riadt textilüzem
hályogos ablaksora fölött
kinyúlik, egész a leheletkönnyű hegyekig.
Ha most fölállnál (máris elszédülsz?),
római dombok akantusz-dzsungelét
pillantanád meg a ház alatt –
miért ne lehetne mesebeli jó napod egyszer?!
De nem mozdulsz,
csak heversz sárga cserge-meződben,
övez tűzfolyó-lobogás.
A hangtalan suhogású láng olyan,
mintha saját olvadó faggyújukban
idáig úsznának az érted
soha meg nem gyújtott
születésnapi gyertyák.
Tudod-e, mennyi az ötvenháromszor
elmaradt ünnep fénye?
Fejszámoló nélkül is megmondhatom:
Indiában pontosan ennyi máglyalángolás
költözteti a semmibe a vízpart
megfeketedett tetemét.
S hízónknak, ha az idő megérett,
mikor makacsul ránk-sütő kásaszem lett a hó
(gyerekkoromban)
csikorgó léptünk alatt az udvaron,
épp ennyi vasvilla szalma tüze kellett,
hogy hamu és pernye bűnbánat-kaftánjába bújva
elnyerje hentes-szívünknek tetsző tisztaságát,
étvágyunkat a lakomához.
Hát ezért nem moccansz!
Nem megy az csak úgy: fölállva,
átlépni a Pokol tüzét!
Nem moccant hízónk se.
Kormos orra alatt hiába kocogtattam
vasbögrében jégcseppé fagyott könnyem,
pedig a kukoricacsörgetésre
mindig röfögve, sivalkodva fölállt.
Most pontykukaságban feküdt a tengersötét szörny.
Ott volt, s mégis
már egészen más tengermélyben
kapálódzott párnás csülkeivel.
Olyan volt,
mintha sötétséggé dermedt óceán
hányta volna ki a hóra,
mikor a moccanatlan csillagszikrázásban
meglesni véltem,
ahogy bőréből egy hátráló fóka zsákmozgásával
éppen beletottyan a más elembe.

Mi volt, ami még szállt köztem s az ég közt?
A Hold gondolája és a csillagok teaházai?
Egy távoli zöld villamos
szikrabokra a vezetékeken?
Férfiak pipafüstje? Mosófazék-bugyogásból
a gőz ezüstöződő petúniája?
És?
Bokáig érő hálóingének
vetítővásznáról
a meztelen Éva homályos
ugráló-kontúrú filmkockája
repült s fénylett,
mert pillanatra szétnyílt rajta
a báránybélésű, cafatos nagyapa-bunda.
Dideregve kapott szétcsúszó szárnya után,
de ingének meleg titkai
szöktek a hajnali ég hideg,
egérfogó
ketrecéből.
Ám ruhásszekrényhez súrlódó háttal
osonni utána –
mint egy tiktakoló szívű féldombormű,
ahogy ha kora este lefeküdni küldték,
én nyomában lopakodtam –
most tilos volt nekem!
Utcakő-tömören
vagy ellenkezőleg,
éppenhogy üresen,
mint a kocsiról legurított csövek,
itt volt és nem volt itt,
feküdt és közben kimászott önmagából,
és lecsusszant egy tenger
– havas udvarunkig kicsapódó – bensejébe
a leszúrt sertés.
Ez, ami szállt köztem és az ég közt.
Se füst, se gőz, se ágyékillat,
se más kis angyal.
Lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódott hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerültek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitértek,
valamit kihagytak a csillagsugarak.
Egyszercsak abbamaradtak,
majd ismét folytatódtak
a por, a hó ér-árnyú hieroglifái,
kis, elmosódó madárlábnyomok.
Tudod, mit hagytak ki?
Mit kerültek el?
Mi szakította meg az áramkört?
A gondolatkört?
Ólomkülsejű belső?
Egy magfizikai laboratórium
védőpajzsa tán?
Tudod te?
Én nem tudom.
Azt sem tudom, hogy a szél
nem fújja-e szét a hangom.
S hogy a nyomdafesték lánctalpas anyagelvűsége
kitapossa-e szándékom írmagját is a soraimból.
E vers szívverését is ott keresd, ahol kihagy.
Ez az, ami szállt köztem s az ég közt.
Ezt akarom elmondani.
Ahogy lábad előtt a római dombok
törpe akantusz-dzsungelét,
a tavaly-tavaszi Rómát,
magányos délutánod fata morganáját
dadognád te, ha moccanhatnál
a máglyán – igaz?

Hát én is csak ezt,
a kihagyást,
megnevezhetők közt a hézagot.
A soha nem látott napokban,
az ősz és tavasz közül visszahúzódó télben,
most, hogy a szorgalmas cselédlány, a Nap,
minden faágat rézfényűre dörzsölt,
és soha nem látott zöld bogyók
duzzadnak az út két oldalán,
s beléjük harapsz,
mikor párnába fojtasz sírást,
és asszonyod nyelve áttolja gömbjüket a szádba,
s nézésétől is ikrásodni kezd a mézük,
süt combjai holdudvarából,
és azt álmodod,
hogy olyan hosszú, mint egy gyárkémény
gerinced csigolyasora!
Ezüstös lengőajtók
szabdalják derengő kazettákra belül,
s elaludt hangocskák bebábozódva
pókhálóágyon himbálódznak emeletein.
Mikor ömleni kezdenek a tejes-zöld bogyók,
és zuhog e zöldborsóeső,
rájuk buggyanó ezüst és zöld vérben
szétáznak a bábok, mind fölhasadnak,
kikötődnek, mint pólya,
mint a letekeredő fásli,
zölddió-nedvben úsznak.
Akkor a hártyaszárnyak kiszíneződnek.
Lesz itáliai kék ég kékjük
és adriai tengerkékjük!
Izzanak korallvörösben,
gyúlnak lóvérbarnán,
és pávaszemük tüzét szórva kiröppennek,
ki, a kazettákból!

Harmatevő sokaságuk ejtőernyő-köteléke, lám,
aranynál aranyabb napokba ragadja magával,
s vízszintben úszik,
mint gyárkémény-hosszú betonkanális,
cső,
melynek benseje külsején virágzik,
felhőnyi lepke, és repül, és repül
gerinced csigolyasora!

Látod, valahogy így kellene
kihajolni ablakodból.
Fölállsz.
Átléped a Pokol tüzét.
Akantuszt lelsz a házfal alatt!
Túlvilágot!
A hátsó ajtón kilépve kiskabátban,
a szemetes kukák féregzsongású depója mögött,
a bogyó-bizsut csendítő bokrok alól
lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódik hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerülnek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitérnek,
valamit kihagynak a csillagsugarak.

1

– Költér! Ha én itt vagyok, ő meg ott,
ha én vagyok az Igen s ő a Nem,
melyiket választod kettőnk közül?

– A harmadikat: köztetek a rést.

2

– Neked így se jó, neked úgy se jó.
Számodra melyik a legjobb rendszer?

– Ha megvéd tőled; téged tőlem óv.
S mindkettőnket leginkább magunktól.

„Ahogy ha eljön, egy svéddel, dánnal,
ahogy nemzet szintjén Angliával,
jóba kellett volna lennem Gaállal,
jóba bizony a noah-noáhval.

Ha nem kettős csókkal – kézfogással.
Egyházból se kelttészta prímással.
Mert nemcsak az előírt fohásszal…
Másképp nem megy: csak a »száz virággal«.

De Uram, nem: száz virág-nüánsszal,
százféle Dalmady-variánssal,
lándzsával, ha nem halandzsával,
szmokingba bújt fogdmeges szeánsszal!

Adj nekem, Uram, több korrektséget!
Kalapot emelő ellenzéket.
Csak középosztályból kevesebbet!
Ne legyünk mi középosztály-nemzet.

Add, Uram, minden nap felismerjem:
a »sakkozó világfival« szemben
»az ország ügyeit vivők közt« nem
lehet analfabéta több most sem! –

Németh László ahogy mondta Szárszón.
Jaj, ha az értelmiségim vérzőn
csupán »idomított szolga«. – Ártóm!
Hogyan lehetne, Uram, a zászlóm?!

Nem az én vértem, pajzsom. Székely.
Nem ott. Itthon. Kisebbség-vermével.
Padlónk alá férgesedik P-vel?!
Hogy leszünk mi valaha Tündérkert?!”

Erzsébeti néger:
P-ben szénné ég el.

De előbb fekete
sötétkamra-élete.

Rés nélküli zárka
tengerszint alá ásva

beton-otthona itt.
Szólhat. De nem valamit.

Nincstelenből lett e Nincs,
a mondott úr! – Legyints!

Kimosakodva a lift
máshova, másokat vitt.

Ott érte és nevében
– villából, hegyélen –

él, él s valaki dönt.
S ő lent. Sohasem fönt.

Keverd össze a Szondi-tesztet,
meg egy parlamentet:
mi a különbség?
Járhat a Politikon Zoon frakkban,
nem Zrínyi – de vadkan,
bárhogy köszöntsék.

(Két kifordított Bertók László-sorra írja a noah-noah)

1

Nem vagyok oly nagyszakállú,
ki fejen állót talpra tesz,
magánhasználatra mégis,
Laci, sorod kifordítom:

mögöttem a történelem,
előttem puszta „lét dadog”.
Nézek összeszűkült semmit:
elfordul, mint a macskaszem.

Hogy múzeummá lett a múlt,
s keretben minden felirat,
az Ismerd meg magad s Légy jó,
A Paradicsom visszavár –

Szellem, Útjelzőnk, csodállak,
nincs útkorláton gyúlóbb fény:
szakadékba-hullásaink
fölött égsz állhatatosan.

Benzintől összeégve, vagy
karomra kötött szárny alól
száguldásom roncsait míg
félrehánytam, fölnéztem rád.

Nem a holdnak vonít az eb,
még akkor se, ha verset ír.
Őspatakba mosva arcom,
magasban, út, terád néztem,

s hol foszforeszkáló Jeled
áttört korlátot közrevett,
én kapaszkodtam vissza, föl.
És tündökölt tovább az Ész.

2

Köz-eszünk, a kincstárnyi-sok!
Rövidlátó szemem itta,
mint a pécsi pályaudvar
lámpafényét rovarfelhő.

Épp csak egyre kevésbé lett
tört-testű táncom szárny-kecses;
szebb a vér permetje nálam;
vércseppem kápolnafénye

hócsönd erdőn ha átnyilall – – –
de toll, nehogy elkalandozz!
Leszakadt fejem, lőtt sebem,
mellkas elé markolt tüdőm

visszfényével farkasszemez
rendületlen fényforrása.
Nem hunyorog. Sugárzik csak:
szakadékba itt vak se hull!

Nem is a vak. Állig gépben,
géptüdőben, szívmotorral
(csuklóprotézisem ragyog!)
utat mutat – s nyel szakadék.

Keretben már, hogy ez a harc…
s másfajta raj… Gyerek, aki
hisz Perpetuum Mobilét.
Pláne, hogy az ember is az!

Anyám és én már ezerszer
túlszárnyaltuk Lemmikejnent:
haltam, s ezerszer összevarrt.
Fény! szakadék! lásd hátamat!

Én alagsorok alatti mélyben,
ahol a csatornák húzódnak meg,
hol az ajtósor alatti számok
szemedbe szúrnak, mint akasztószeg,
követtem az ismétlődő iszonyt,
szigorú őrangyal-arcát onnan
ismerem. Mint anyapótló testvért,
ki fölnevelt, míg belehalt titokban.

Mennyi mindent akartál elérni!
Milyen apró csatornákon
szorítottad át magad!
Most látod, a kilyukadt időből
cseppenként hullsz vissza
hajszálgyökerekig.

Nincs mást mit tennünk.
Tétlen csak nézni,
ahogy a róka
jércénk bevérzi.
Rókán át medve!
Medvén át hajtók
célzókeresztje
szeli szét mellünk.
Kakasunk, jércénk
után az eb: dög.
Után a ház: rom.
Házban hal társunk.
Legutoljára:
epezöld szívünk.

Erdőkbe bújnánk?
Galagonyák közt
inkább feküdnénk?
Fölállni onnan
tüskék sebével
nem lehet másképp:
orrunkban dróttal,
ól szemetével.
Sompolyog róka.
Trappol a medve.
Üvöltünk? Célzó
fejvadász Gazdánk
telemer vályút.

Minket a Pokol
jegelt szelíddé.
Leperzsel, forráz,
szalonnánk hántja,
borsoz, fűszerez.
Sebaj. Röfögjünk.

„Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat.

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságban ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.”

De a pincemélyben ott a dinamit.
S ahogy német tisztek ’44-ben
marsoltak rájuk: roppantak hidaink,
előérzettől bukva, térden:

a Sas még nem ugatott tűzparancsot;
hallgatag zsinór még nem volt begyújtva,
de víztükör vetített elő roncsolt,
defloreált lány, Európa –

úgy most se kezd zuhanórepülésbe,
de rajtam a sasszem tűzkarikája.
Még nem száll a circumdederunt égbe,
te kellesz hozzá, Tél Leánya?

Aranyhajad szikrája kap zsinórba?
Lángja fut el a rejtett kötegekig?!
Ávós tisztek döngtek hidamra sorra –
neked sikerül, nem őnekik?!

Ha semmivé égő csipkebokorból,
mikor majd világ-énem belehamvad,
te és a jövő fogódzva kibújtok,
születés-nedves két arany Nap,

vad világtörésben darabka tükröt
fogtok-e találni, hogy belenézhess?
Hogy – költő! – valakihez szólj, ha üdvöd,
s visszaragaszd őt hajtő-mézhez.

Ha megfulladt is, hajsátorodba rántsd!
Támadjon föl ibolya-illatától,
hogy nyűgözze hajadból kagyló-zománc,
a vénuszi! S a jézusjászol.

Széna aranya és a tengermoraj
születésed óta hajadból susog.
Mózeskosárrá sződd! Ne veszítsd soha.
Legyen új Földön óvó burok.

GAZDAGON ELLÁTVA JEGYZETEKKEL
A CÍMZETT HOSSZÚRA NYÚLÓ GYÖNGÉLKEDÉSE
MIATT,
CHRISTIAN MORGENSTERN HALÁLÁNAK
HATVANÖTÖDIK
ÉS EGY CSUROMVIZES KAMASZ
ERESZ ALATTI KUPORGÁSÁNAK
NEGYVEN(EGY)EDIK ÉVFORDULÓJÁN,
KIKERÜLHETETLENÜL NYOMATÉKOSÍTVA,
HOGY A KOPASZ ÉNEKESNŐ
ÉS A KOPASZ FODRÁSZLÁNY NEM UGYANAZ,
TOVÁBBÁ A TÁRGYHOZ NÉLKÜLÖZHETETLEN
FILOZOFIKUS KEZDÉSSEL ÉS BEFEJEZÉSSEL,
KÖZTE PEDIG KÍSÉRLETET TÉVE
A HORATIUSI KÖZÉPSZER P-SZERŰ
(VAGYIS: ÚJ) ÉRTELMEZÉSÉRE

Légtelenített, zárt üveg,
nézd a huszadik századot.
Meddig állunk el benne még?!
A légüres: jól konzervál.

Mint minden hasonlat, ez is
kezem közül kisántított.
A bűzös lég itt megmaradt.
Az időt szippantották ki.

Mi végre? Sárkány-ötletek,
nem kutatom a titkotok.
Horatius középszerét
én így fordítom: én vagyok.

Pompa, kastély, allűr nélkül,
kukacos odvú P-ben is.
Nem kell imádkoznom érte.
Így szültek. Kényszerzubbonyom.

Dalmady! Moss fület! Talpra!
Ujjal mutass! „Bevallotta:
ő, csak ő! Csigaházából
kidugná szarvát Horáchoz!
Ionesco-hápogás se már?!
Se Morgenstern-impresszió?”

Nem a Kopasz énekesnőt,
kopasz fodrászlányt írtam én.
Kopasz, kopasz, de mégse egy!
S a Csuromvizes vándordal
„monológ-görgetése”, ó,
bármily dermesztő benyomás
(= impresszió), oly egyszerű
a lényege: eresz alatt
kölyök ázik. Kölyök térdén
Dsida ázik. Fönt pedig a
gerendán, lám, „ágas-házas
violamag” töve ázik.

Látom, ez is Ionesco lesz,
mag meg a tő, nohát figyelj:
mikor a tő elvirágzik,
nagynéni-ujj gyökerestől
kihúzza a virágágyból,
s rafiával összekötve
fölakasztja hűvös szélbe,
szélverésbe, napsütésbe.
Hát azt meg mért? Ott a magház
addig bóklász, addig hintáz,
míg kipergetjük magvait.
Lesz még tavasz! Tartsuk számon.
Fújsz Dalmady, szinte hallom:
– „Ázott szoknya suhogása”
hogy lehet a fonnyadt tőből?!

Úgy, hogy a srác annak látta;
hogyhogy erre nem gondoltál?

Nézd: a violatő bokra
fejjel le: akár egy szoknya.
Hát még hogyha „hideg rázza”…
Kivált annak szemében, ki
fűmag-sűrűn veti vágyát,
s mindenből egy szoknya rezdül,
libabőrös lisztpuha láb,
lónyak-széles hajlású comb.

Negyven év távolban ázik.
Meghajtom előtte fejem.
Mert akasztott nő is lóg ott,
az utcánk végében akkortájt.
Ház mögött, bagoly megszállta
lombbarlanggal teli tölgyön
lóg, amíg a világ: világ,
a férjgyilkos nő, lányosan.
„Egyszer szétnyílt pongyolája”,
s „fehér a lába, mint a só”,
emlékszem a krumplis-zsákra,
Warholcz szatócsnál azon ült.

Lógázó lábáról elröpült
facipőjét fölemeltem…
Súlyos szemhéja letapadt.
Érted, Benő?! Ez mind így volt.
S ki Dsidát olvasva ázott,
és csüngő violatőben
nem Olaszi Baba lábát,
se Rátasi Évi térdét,
se Csütörtök Gizu édes,
gömbölyített körmű ujját,
hanem ezüstös két soron
csak fölakasztott nőt talált:
meghajtom érte a fejem,
hogy nem szólt róla. Elaludt.
A látomásba nem fogott.
Esőben ült – s az átsuhant.

Tudta: pelyhedzve mit bír el.
Innenmaradt korlátain.
Átengedte a „dalt” nekem:
fogjam én föl a suhanást,
Madárszülőmnek szárnyait.
S merjem, minek nem-merése
neki, bizony az érdeme.
Szavamra: horatiusi!
És nem csupán csuromvizes.
Ázott? Látod, hogy mit tudott:
négy évtized múltával is
nyújt ágas-házas violát.

Nagylelkűségét ne feledd!
Ha „madárhólyagodba” szúr,
ha „Langston Hughes-t”, a vén ripit,
s repedtfazéknyi rímeit
rád önti, mint a marcipánt,
s vonszolva puhány üleped
míg sistereg az utcakőn,
szemedbe vágja, hogy mi vagy,
(vagyis ahogy tettem volna)
jobban lakolnál, minthogy így:

elvirágzott, hát ad neked
egy megázott, rafiázott
violatőt eresz alól,
gyökerestől, magházastól.

Én pedig a morgensterni
halaknak írom énekem.
Legyen mivel fölrepülni
egyszer még, madár-korukban.

Amióta egy fekete asztal
tövében először megpillantottalak,
szemrésedben sötét tenger zúgott,
parttalan hullám közt titkos hajó haladt,

tompán sugárzott félárnyat fejed:
istennő-sisakján lehúzva a rostély.
Érc-sima sötétség verte szemrésedet:
eszméletlen csapást sújtó fustély.

Vagy nem sisak alól – dzsungel özön-
liánjai közül rémlátva tekingetsz?
Egy Angyal? – megvesszőzték lüktető
csiklójáért?! – Aktaiónt tépő szelindek?!

Kastélyfalon akadt lánynemű tramp?!
Kiért rongyba bújt az úr, hogy úgy szeresse!
S míg lábujjadtól öledig csókol,
nyakát tartja, hogy álnok borotvád lemesse?!…

Ünő vagy? Vagy évmilliós hasztalanság
saját szügyét nyaldosó gepárdon?
Mint Vezúv torka, szédít e szemrés:
fürdő Évából vízpartba süllyedt lábnyom?!

Megfejtve most a titkod! Egy festő
(halott) várta szellem-elődöd, egy másik
tizenháromévest, hol szivattyú-
ház zsongott – s szívdobbanása bevilágít.

Emlékszem, irigyeltem: „Bensője
lámpáival fölgyújtotta magányodat!”
Tükrök lezuhantak, jelenés-hang zendült,
s jött a Lány, „mint egy szárnyas vonat”!

Boszorkányjárású volt az alkony.
Holdfényű lábát egymásra halmozva: varrt.
Tíz körme szentjánosbogarai
nagy lábán fénnyel fésűzték az avart.

Festőm imádta: „Nem hittem, hogy szagod
ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Sosem érintett párnádon a fejem
majd márvány-szájjal hallgat, ha nyakazzák.”

„Számba vizet veszek, s megmosom arcod
– szólt a Lány –, ha bátyáim összeverik.”
Nagy keze alól még látszott a mell
s rózsaszín érme. S festőnk sírt: „Reggeledik.”

Ingatta törzsét rajta. Érezte:
nincs, nincs, aki Hozzá érhet – kőből rakott!
S feketén verdesett kétségbeesése:
„Mért kapott arcod kőburkolatot?!”

Majd fölállt, és ezt már álmodta csak:
„Úgy fekszünk, mint két tüzes hasáb a fagyban.”
S nem szól a Lány, mit is mondhatna, ha
ahol elrepült fönn, a tiszta magas van.

Szemedben sötét tenger zúg most.
Messze a hullámon üres hajó halad.
De közepén hánykódó kajüt nyílt:
ágyában ijedten altatgatod magad.

– Hogyan? Félsz szeretni?
Először is: itt nincs
magasra rakott ablak.
Csakugyan lábujjhegyen nyújtogattad
a gyökerestől kitépett nefelejcset?
Fölötted egy Kadarkuti Richárd-féle
szénaboglya zizegett,
mint az eső, a kátrányszagú
lámpaoszlop kopasz égőjéből…
Megnézted közben?

– Nem szénaboglya volt,
hanem hosszú, szőke haj.
Talán paróka – fényszálakból.
És nem eső zizegett,
hanem ez az ápolt vízesés-haj
hullott az arcomba.

– Öregedő tanárod azt kiáltotta:
„Takarodj vissza a könyveid közé!”

– Azt nem kiáltotta,
hogy takarodj…

– És a víz?
Vödörből csapta az arcodba!

– Talpas pohár lehetett…
Legfeljebb üvegtál…

– Kneipp kúra.

– Az mi?

– Tetőtől talpig:
tizenkilencedik század.

– Akkor se tudom, hogy mi?

– Még én se,
hogy mi történt veled azután?

– Álltam.
Az ablakot néztem.
Saru volt rajtam.
Semmi mást nem éreztem:
testemen végigcsurgott a víz
lábujjaim közé.
– Késleltetett robbanás.

– Az mi?

– A gondviselés.

– Nem értem.

– Nem baj.
Akkor is beválik,
éppúgy,
mintha értenéd…
A lábujjaid közé
szivárgó vízből
eszedbe se jutott
szeme vizenyője?…
Hallgatsz?

– Összerántotta a függönyt
a csukott ablak mögött.

– A bábszínház bezárt.

– A rendőrautó
másodszor úszott végig
az úttest közepén.
Először oda se figyeltem.
Most lassított…
Nem maradhattam tovább.
Éreztem,
ha harmadszor is visszafordul,
rendőrök cipelnek haza.

– Megkérdezték volna,
ki öntött nyakon.

– Véletlenül…
Valaki…

– Hazugságod
csúnyán bevilágította volna
a vizes házfalat.
Föl az ablakig.
Hosszú fickók voltak?

– Hosszúak hát!

– Nyomban bezörgettek volna.
Aztán a víz nyomán
kiömlik az egész…
házfalra,
rendőrre,
úttestre.
Szerelmi jelenet
egy vénülő tanár
és e szeplős krumpliorr között!
Nálunk!
A mi manézsunkban!
Ccc!

– Rajtam gúnyolódsz?

– Ez öngúny.
Téged alig érint.
Hisz innen vagy még
a szocializáción.

– Micsodán?
Nem szeretek politizálni.

– Szamár!
Ez lélektani műszó.
Felnőttéválás.

– Nem értek hozzá.

– Látom.

– Nem akarok felnőtt lenni.

– Értem.
De szeretni csak akarsz?

– Kit?

– Őt.
Vagy mást.
Aki nem olyan
magas ablak mögött lakik.
Aki szereti
a nefelejcs csokrot.
Nem önt nyakon
talpas pohárral.
Az úttest közepén úszkáló
rendőrautók elől
házába vezet.
„Gyerek
késő este
ne csavarogjon az utcán”.

(Keskeny kézfeje
vénuszdombjára ágazik.
Bal mellén leomló lonc
a szőke hajfonat.)

– Te szereted…

(Szeme üres part
napsütött vize.
Inni gázolnak bele
gyerekkoromból lovak.)

– Mit?

– …a nefelejcset?

(Ezüst halak orsóznak át
haján s a sörényszálakon.)

Nagy Lajos a könyvesboltból
keménykalapban, savanyún,
lépcsőjére, nézi, ki lép.
Fölös csengő ajtón riog.

– Nagy úr, csak egy noah-noah!

(Kifordul az üres tenyér,
jelezni azt, hogy nincstelen.)

– Akkor hát itten mit akar?

– Március van, és hull a hó…

– Átlátszó még az ablakom.
Bámulok ki, és repülök.
Magától menten zuhanok.

– Nem, nem, hisz én is idekint,
fekete fa, a gyökerem
ezer ágbogát kivontam!
Óvatosan a Föld felé
pillantson csak: a koronám!

– Fekete lyuk és korona…
Mit hord a talpán maga most:
koronáját, vagy talpa szól?

– Szarkazmus-szárnya ép, Nagy úr!

– Remélem, az.

– S hogy észrevesz,
Magritte forog a sírba’ most.

– Kiről dünnyög orra alatt?

– Magritte festő, a szürreál…
A Belga ő, ki álmodott
felhőre hágó disputát.
Persze csekély eltérés van:
keménykalap csak ön fején;
látja, ugye, én mint vagyok.

– Látom. Magánál szebb a hó.
S amint már mondtam: fölröpít.

– Amint már mondtam: engem is;
fekete fát és gyökerét,
s gyökérszálára, mint a lány
sötét hajába gyöngyöket,
fölfűzve rög s mi benne hál:
virág, féreg, ibolyamag.
Láthatja, Nagy úr, repülünk.

– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?

– De hol találtam volna meg
könyvesboltjának ajtaját,
ha nem repülök magam is?

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

– Jó, jó, a firhang mögé, látja,
lassan begyűltek társaim;
ürült a Föld, de nem üres!

– „Vendéghajat veszen”, Nagy úr.
Tudja: „csend… és hó… és halál.”

– Esténként hívom kénytelen
a Kenyér- s Halszaporítót:
Sokasítsd meg vaságyamat,
hajtsa rá álomba fejét,
aki csak átkelt a Folyón.

– S lám, izzó kályhacső hevít
zakók alatti szárnyat itt…

– Nincs, ki hűlő tűzhely körül
föltűrt gallérral didereg!
Se Kassák. Se Illyés. Se Füst.
Nyújtóznak lópokróc alatt.
Nyújtózik mind, a többi is.
Valóságos menedékhely
a könyvesbolt, így, éjszaka.

– Fénye kitűz az ablakon,
ezért emelt a havazás,
a márciusi hó ide.

– Lámpásom régen kialudt.
Szemem sötétje se dereng.

– Hát amit a kalapja rejt,
a takargatott glória!
Fényszálának motringjából
horgoltam szárnyam tollait.

– A hízelgő!

– Egy szó sem az.
Se hízelgés. Se kegyelet.
Csupán a kiürült akol,
P jégbordázata, a Föld
kirabolt Krisztus-mellkasa,
a keselyű kitépte szív
helyén az űr, s hogy lent az ég
nagy tüdőkék Gaál Imre-kép:
légszomj-lilán hörögve ráng,
kisistereg a semmibe,
ez vet ide, boltja elé.
S „Jégtörő Mátyás” homloka…

– Hol Valparaiso s Várad
hazámtól kopjahosszra van?
Hol a rengetegben Ábelt
sas veri?! – s maga félrenéz?!
Szúrják Áron kopjafái?!

– Két pogány közt, hogy merre van
harmadik út, hazányi kert,
ezt kérdeném, míg a kályhán
langyulna a lábmosáshoz
tenyeremben fölhozott könny.

– Ó, a könny! Stigmák véreznek,
s maga híg képmutatást hoz?!

– Koldus én, mosnám a Királyt!

– Mi volt ez? Hátsó gondolat?

– Hátsó? A Feltámadás?! Egy
noah-noah Húsvétja ez.
Itt néz a boltba, itt dadog:
’Attila, hadd mossam lábad;
„talán csendesen meg is szólalsz”.
Szegény Yorick, mit mondasz te?
Versben Bujdosó, csak ints! „Mert
mézes, ami tiltva”… „rémzöld
vadonon át” vinném igéd!
S ki „semmiért egészen” élt;
ki Berda, Sinka volt; s aki
„poklokra csavart pupillát”
és „levegőtlen présben” állt,
s mint Donatello-alakot
színarany lepedőn, Nagy úr
(pedig ön nyakas puritán),
elnézném csak, miképpen ön
ahogy agyonvert farkasa
tartja gyöngéd sarjúfényben
vérbundás szügyén a fejét.’
– – – – – – – – – – – – – – – –
– Túl sok a kínzókamra-szem
odalent, Nagy úr, s benn máglyatűz.
Hogy egyszerű legyek, mint ön,
emlékezésül, ez a Föld:
Két ágyúcső összeragadt,
köpi egymásba szüntelen,
mit beletöm két félteke.
S eves benne a töltelék.

Így, éjszaka, a Könyvesbolt
űrállomása hivogat.
Jó, hogy keménykalapja van.
Jó kályhacső-vörös a szárny.

Kisorosziban akkor láttam meg a gólyát,
mikor a tévében énekedbe fogtál.
Mintha Erdély magányos
sóbányavágataiba volnánk bezárva.
Olyan volt ez, mint az üresen zörgő
barna papírzacskó csücskéből
utólag kigurult kristálycukorszem
(a Kakastó körüli gyerekkor hátterével)
kormos tenyerünk s a besötétedett
remény közepén.

Éneked édességét amint elképzeltem,
az estéből merítő gólyaszárny
a Valót elkábította.
Szinte érzékeltem, ahogy a tollak
a pontos ápolónővéri mozdulatban
lehajló fehér fityulává,
s a szívós lánycsukló körül
ropogó-friss mandzsettává hasonultak.
Színeváltozásod az utonálló percet lefegyverezte.
A Költészet elbánt vele, ahogy ővele szoktak.
Nem! Úgy mégsem.
Nem vitte követ törni.
Nem hajította ki a negyedik emeletről.
Nem feszítette keresztre – holott,
ki jobban odafigyel, látja,
fekete lakájhajlásban görnyed a Pilis;
vajon mit emel sunyi alázata
erőszakosan a Kis Nővér orra alá?!
A tövisbe vert Krisztus bordó leplét,
hogy mint tőből kiöltött
vértől kövér és érdes nyelvet,
a szörnyszülött anyag robot-teste
öltse ki a Teremtésre: „Íme, Fiad!”

Egy kaptató magasáról
hirtelen fölnyílt a falu.
Látszott, óriás csótányok lepték el,
de megdermednek, holtnak tettetik maguk,
s csak a visszapillantó tükrök
sóezüst kádjaiban nyomják alá
a csöndet a Wartburgok, a Ladák;
nyomják, hogy kiserked a vére
a nyomozószögletű állak
borostás karosszériáitól.
Buta-fehéren (mint tömegsírból klórmész)
dereng fel a házfal.
Ablakaiból végképp nem lehet
az eljövendő órákba kilátni.
Emlékezetkihagyásos nagy eső
áztatja szét a Dunakanyart.

Arany János kísértő álnok bajvívója
Salamon tornyáról lógázza szellem-lábát;
panaszosan csikorog a térd-
s a bokaforgók körül a kiürült páncél,
mint a hegyvonulat mögül beindított
dömperek alatt a vízpart.
S hogy Balzac szamárbőreként
napról napra zsugorodik s elfogy
szerelmünk, Tündérkertből az anyanyelv –
július huszadikán, este kilenc után,
mikor a tévében énekelsz
s én egy gólya átváltozásaiba merülök,
az emlékezetkihagyásos nagy eső
szálaiba takaródzik
beton villanypóznán a kocsikerék-fészek.
Észre se vettem eddig, hogy a kátrányba mártott fát
rekeszes betonelemek csontváz-lábai váltották föl,
Húsvét-szigeti lábszárcsontok;
mintha ellobbant volna róluk térdtől fölfelé
a medencecsont, a koponya, a gerinc.
De énekelsz!
S kékes-ezüstös édes kísértetedtől
(a foszforeszkáló képernyő-cellán
te magad vagy kékes-ezüstös
gyöngysorból kihímzett
Gólya Kisasszony!)
magam is elkábulok.
Olyan ez, mint az egyiptomi sírkamra-éjbe
bevetülő zseblámpafény-tallér.
Elővonz a múmiakötelékből.
Két tenyerem tallér-aranylásodba bemártom.
Az íráshoz fény kell.

– Kőnek csak annyi maradtam,
amennyi egy forrás vízköpője –
szólok hozzád, mert éneked szezámja megnyit.

– Fémnek csak annyi – mondod –,
amennyi egy kürt fúvókája.

– Testnek csak annyi,
hogy rákuporodva a lélek

elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot – hallom,

s maga a Költészet ad
szavaidhoz saját zenét.

A diktatúra színerény.
Bár az, aki rá kést emel,
évezrek óta csupa dög.
Két végén ég Brutus – s mit ér?!

Azt mondják, a mai lány mind
nyaka fölött gyerek marad.
A felnőttségből kivonul,
mielőtt lábát betenné.

Mint függőfolyosón vécé
lesőlyuka, oly árva vagy.
Ne tilts! Élvezz! Míg összenő
benned születés, halál.

Ha varázslók, mit számít,
hogy a törzs nem civil?
Tudatlan énjük enyves massza?
Mit számít,
ha boldogságod ragasztják össze
porrá zúzott szilánkjáig?
Ha lelked évmillióiról
rárakódott mocska peregni kezd,
miért gombolod be magad előle állig?
Miért rossz, ha annyira jó
megszabadulni legutolsó
foncsor-tüskédtől is?
Ha már üres vagy, tárd csak széjjel!
Benne ért földet az ég.

Jelenthetem: vagyok?
S leszek, ha nem leszek?
Urnafal lyukja fog.
Űr? – Kísértheted.

A semmi körbeáll.
Beomlanál, homok?
A voltra mondjam: él?
Nyolcvanat ha forog.

Agyonkarcolt lemez.
Ha hallanád: vonít
a pléh jegén lemez-
telenkedő okig:

Morogva hű kutyám
bokát nem itt harap,
uszítanám, az ám,
csak nincs, ki szót fogad.

Golyónyi sár-kobak,
seholba Föld pereg.
Se Isten, se Szárny: rohad.
Nem ámit díszlete –

kopár az űri hát!
Ki zöldit lóherét
kinek? – Ha nincs, ki lát
az Istenig beléd?