Az, ami

Miből lett a noah-noah?
A költőből lett Harlekin.
A nők már dobják Harlekint?
Rájött, hogy ő noah-noah.

Költő mondta: A szerelem…
Harlekin bukfenc közben nyúlt.
De hogy a bukfenc se repít,
rájött, hogy ő noah-noah.

Varázsolt költő szeretőt.
Harlekin: bele önmagát.
De hajszálanként szétesett
a lósörényű csábító.

Költő búcsúja farkas-est:
Kis Hölgyből lett a kis szuka.
Trombózis tájfun-egein
hattyúból bukott ki liba! –

aranyhaj-zászlós himnusz szólt.
De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.

Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.
Sírig bohóc – minek a maszk?!

Költő lett volna pillangó!
Harlekin bűvölt, hogy nem az.
Nemet játszott ő igenné.
A noah-noah, az, ami.

Kín-rím

A noah-noah az: ami.
Az eltévedt lovas hagyta erdőn.
Mózesnek a csipkebokor lángolt.
Neki Hirosima, Nagasaki.

S hogy valahol utat tévesztettünk?
Nem ’48-ban – még Etelközben.
Ó, de még inkább: azóta mindig.
(Tréfás [?]) történetünk betelt közben.

H…ah…noah:
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolhalét.
Csak a „soha”.

Váll helyett vállfán a szerep.
Színpad sehol.
Csak be ne tojj!
Ne röptess fákra egeret!

Arról van szó,
s mindössze „csupán”, hát fülelj:
oly tetű hely,
noha ismerősen hangzó,

mint az öreg Labirintus
(vagyis a Föld),
nem maradt más: vér és színhús.
Költő nem költ.

Ének nem szárny.
Repül nem-dal.
Nem hall a fül, dalol a hal.
Az ember árny.

Noa-Noa:
térképre nem róható jel.
Nosza: noah,
sóhajszerűsítsük – óh! – el.

Kopasztott tyúk
a légen át úgy csónakáz.
Mért nem tör utána a frász?
Kövesd Hattyúd!

Vagy ha nem, hát miért az ah?
Kit ér e gúny?
Hunyót – ha húny?
Ha nincs út, hát menjél haza.

És fényképezz!
És dokumentáld, ami jön.
A te időd az én időm,
egy fénykép ez:

Kolumbusz új földet talált.
Gauguin csak gömbölyű halált.
De lefogyott mára ah! ah!,
hátán viszi noah-noah.

(Lexikon és hódolat szegény Gauguinnek)

Gauguin minél ösztövérebb,
a halál annál gömbölyűbb.
Befogja az egész Földet.
Sok tátott szem szája: hírnév.

Csak egy tiszta szeméremrést,
s árkában egy alvó Angyalt,
szemében árvácska-bársonyt,
ajka közt forrásvíz-ízét

Európán ha lelne túl,
Gauguin lehetne gömbölyű
bennszülött az édenében –
s a halál fogyna kicsiny ponttá.

S mert markában a beste már,
mint gyermek kimúlt galambja,
cipődobozba fér bele
föld és nyári virág alatt.

De minden éppen fordított.
Előbb meghalt a reménység,
s az édeni földművelő.
Utóbb, hogy lesz valaha is.

Nincs más: sárkányfog-vetemény.
Földet többé már ne keress.
A csillag messziről csillag.
Nincs hova hát… A gálya: rab.

Noah-noah szó: ne hazudj!
Mást te ne ámíts! Ne dobolj!
Állj szembe a golyóval! Lyuk
lesz szíveden? – Medáliád.

Mikor minden nagyság emlék,
emberméltóságod a múlt,
a huszonnégyórás nemlét
tengerfenék kórházterem.

Elérhetetlen centire
óriások nyújtják kezük.
Lélegeztetőgép-fehér
türelmük és mosolygásuk.

Még benjáminkorú köztük
kedvesnővér Illyés Gyula;
milliméter-közelben hív,
de bénától csillag a táv.

Hunyd szemed vissza hát anyád
langy magzatvíz-tengeréig!
A béna kórházi ágya
így lehet szülőasztalod.

Magadat újra megszülő,
kibukva újra Világra,
jákobi lajtorjád cipeld,
öleld egyszülött ikredet.

S óriás kedvesnővéreid
ég-magasához emelve
magadból hágj fokról fokra,
szem-moccantás-aligsággal

hátadon a méhlepénnyel:
a kilyukadt harmonika
hangját elvesztett Halállal,
föl, közéjük, kézfogásra.