Világszám

Nővérkém húga, Nóka nevű
(mivel nővérkémnek egy szál húga van,
hogy ki e tüneményes eszű,
találd ki – én be nem mutatom magam!),

mióta Tref a cimborája,
valóságos úrnő itt a Szigeten!
Meg se moccan Süni bokája,
ha előtte megyünk – ő köszön nekem!

S amilyen hosszú, épp akkorát
bámul utánunk „Puma” Poma Feri.
De Tref belőlük semmit se lát:
ha úrnőt én – ő a várúrt mímeli.

Vagy legalábbis medvekirályt,
ki után pányvavégen móca liheg.
De a legkisebb havasi lányt:
világszámként kürtöl ki mindenkinek.

S akkor én, bár rezzenetlenül,
míg bárányfelhővé göndörül kutyám,
s egy pacsirta trilláz legbelül,
Nap mögött szállok, mint hab csónak után.

Vontat a Nap, kicsi habruhát,
végig az égen, a bokámnál fogva,
s göndör felhőt – nem is egy kutyát! –
látnak a mélyből: repül gomolyogva.

Napsugár-aranylánc bokámon!
Lecsüngő fejem köré úszik hajam!
Tref, ujjam sem érint!, kiáltom.
Szállok! – de nyomban elszégyellem magam.

Láthatatlan napsugár: hűség
csuklómnál hordoz, s le-lebukó fejem
– látja a nefelejcs szemű ég –
ketten is őrzik, míg játszanak velem.

Kutyám és a Nap. Ők emelik
fönt, fönt! Hol föltűnik az álom-határ…
De a táj folyónkba rejtezik.
S a világszámra lent komisz móca vár.

Megijed a Nap és elmerül.
Hegyesedő füllel szimatol az eb.
Ég-szag, víz-szag, pillangó felül.
S megszólal Tref: – Bundám kifésülheted.