Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.