Elmulasztottam a ház elé ülő hajnallal beszélni.
Az álom ragadó párnaalagútját nehéz odahagyni ilyenkor.
Veled álmodtam, ki elhagytad aranyozott cipőidet,
s veled, Kosfejű! Félbenyírt csigáid szürke hó havazta. Az öregkor.

Mert matuzsálemi kort fogsz te megérni, mikor temetőnk
Erzsébet körül fölfalt már minden krumpliföldet, füvet, fokhagy­maágyat;
az elfogyasztott nők apró koponyáját, gyerekbordáit
kőrózsák alján számlálgatod, s üresen világítanak rád a házak.

Ó, Állatképgyűjtő, meg az, ki maga helyett egy zárt nyakú
üvegcsét járatott közénk: kamaszkora volt benne látható, ecetben.
Nem tudtátok elképzelni: hogy lehet egy szegfűszál király!
Rövidlátók! nem voltatok-e magatok oszlop, királyi, szétesetten?!…

Részeg! Mikor már csak az ökörnyál kötözött föl a hídra,
fejed a Kakastóba lógott, s a gyalogos köpött, nem voltál-e Noé?
S a lakatlan zsidótemplommal mögötted, Átlósutcai,
hát te nem voltál-e már gyermekként király; gyermekvőlegény; az örökkoré?

Mi be voltunk zárva Erzsébetbe. S itt a hentes kése is
kurtább a kelleténél. Nagy, zötyögő zsákot sodor magával a holt:
meg-nem-élt dolgok redőzik, mint levegő a harmonikát,
s hogy mi minden lehetett volna, az Írás, melynek betűje megdőlt, ha volt.

Férfiak! (kikből semmi sem lett) de szép is egy városon át
úszni hajóval! A tornyokon szüntelen harangok zúgnak oly erővel,
hogy körözni kezdnek a fölvert galambok, tollukat ejtik,
oroszlánszíved arany burokban lángol, s dicsőségedbe emelődsz fel!

Ti férfiak! Kiknek sorsa belefér a fölfordult bogár
csontteknőjébe, nekünk egy félig vak ló sem jut a városon keresztül,
pedig még az is szép! lassú baktatása, fekete forgó
és karinges utcagyerek… De hát ettől még szerettünk élni veszettül!

Mi kardforgatókként levágnánk Erzsébet kapujában a
Sárkányt. Boxolókként az ő tört színeiben, neki aratnánk diadalt.
Munkásokként futószalagjainkra szerelnénk rá Budát:
nyírt gyepágyai önkívületében az örömből itasson kortya majd.

Elhányódik az ifjúság, mint homok közé kevert ékszer.
Erzsébetből mégse bont soha semmi ki. Köveihez nőtt vállunk int.
Csupaseb életünk addig sem nyílott, mint egy szegfű, mégis
az volt ám csak a királyság, mikor mi együtt jártunk mind.

Elmondanátok, mire emlékeztek feleségetek, vagy a
hallgatagabb borosüveg mellett?
Átlósutcai! fatönkjeiden, a hőség platinapiócáival hátunkon,
mit akarunk még?
Kinek üstöke alatt egy-két vonalat kigyújtottál gyerekkorában,
kerüli kerted,
kocsival húz át e porfészken néha, ápolt, nagy keze bibliáján
pihen, mi meg hajtjuk a magunkét.

Megálltunk mi? Kik egymás előtt elnyűtt gyerekruhában
járunk, ha az utca hátat fordít,
hát honnan vert fészket kőfejünkbe ez a repülni akarás?! Mikor
nehezek vagyunk, mint a hajótat,
ha szobrokkal cipelték tele; ha örökre kész vak mosollyal
állunk ott, hogy vihar ordít,
a matróz penészes szakállát cibálja, s fehér delfinek hulláját
csapja a hajónak.

Ahogy kőtömb-sorsom mellett fölálltok, Ittmaradottak, húsz év
alatt annyi változást se látok
arcotokon, mint amennyit a hőség egyik napja a másikhoz
ragaszt. Csak a mulandó rothadt füvet,
azt látom, legkékebb szarkalábjait kihajtani, s hogy
elpattogzotok virágok,
s két birkózó évszak közé a magvak, néha fehér ernyővel
beúsznak, megkeresni helyüket.

Vajon nem hasonlíttok-e ti, Helybenállók, a kikötő vaskarikájú
oszlopaira?
Megálltunk? De ki kíván az unottan áthajtó kocsi lila párnáján
heverni Erzsébeten végig?
Míg lehajtott fejével elindul a megszámlálatlanul elészórt
lépcsőn, ő, a halál fia,
honnan tudná, az élet mily ékszeres hajói úsztak a kóróval
vert mezőn, Erzsébettől az égig?!

Ópalotát tartó kőalakokhoz vagyunk mi leginkább hasonlók!
Egy várost kötöztek miránk.
Fejünk fölé tartjuk, s üres ablaksoraiba éjszaka lámpát állítunk,
mint ahol asszonyok szülnek.
Az ács feje fölé is, a lakatos fölé is. A Csorba utca mindkét
oldalán is gyúl a láng.
Mit akarunk még? Átsüt az árkok szemetén is. Csak – micsoda
lámpák – mire földet értek, megőszültek.

„Mikor hazaértem, megkukacosodott a hó is.
Nem volt édes az első utcai kútnál az ivóvíz.

Katonák székre állítottak, s azon én repültem.
Anyám, apám székre állott, házunk nehogy átrepüljem.

Anyám, apám kapufélfánk nagy bajjal kiemelték,
pántszögét félrerakták, nehogy szárnyaim elseperjék.

De börtönajtóm, mikor a katonák kinyitották,
hátbavágtak nagy röhejjel. Nem repülök többé, tudták.

Ott, ahol salaktöltés fut a Város s Pest közé be,
megálltam, hogy vegyen a Magasság még egyszer kezébe.

De mint fél kézre állt bohóc, billegett, pofát vágott,
és elejtettek akkor engem, mint üres magházú virágot.

Amikor megérkeztem, nappal volt. Nappali éjjel.
Álltam, megfutamodott Jónás, magányom szégyenével.”

Rátkay Endrének

Hadd kérdezzem meg: a jelenkor
valóban ólelkű magyarnak néz?
Ki hűvös-zöld zabszemet szór
a ló elé; a kúton kiköti
a himbáló faveder láncát,
s a fakerék szétrepedt tengelyén
nagy tenyerét nyugtatja percig,
úgy nézi a víztükör zománcát.

Később, a kecskelábú széken
– szemközt az éj, mint a nád virága –
muzsika járja át egészen,
mint a zsebóra két mutatóját
a tiktak jégcsap-csepegése,
s fölolvad, akár asszonyánál,
s az eladó ló passzusára
ráugrabugrál vén szívverése.

A félig elfelejtett Montaigne
filagóriája imbolyog itt,
s amit Reverdy csak úgy könnyen
átengedhet olykor egy parasztnak,
az istállószaggal körbefoly.
Így tölti meg a füzetét lassan,
s olyan ó, s oly modern ez, mintha
a csöndben hozzá kedves lova szól.

De jó volna helyében lenni!
– Jár a muzsika a zsebórában –
a világot szívünkbe venni,
akár Montaigne volt, akár Reverdy.
A tornác árnyékos zsámolyán
ülni tündér utóvirágzásban,
míg faragatlan nagy lelkünk átlép
Európa messzi tűfokán.

(G. I. festőről, a Kosfejűről, ki a Barátok Királyságában Noénak neveztetett.)

„Piero della Francesca vagy”, szólt a lány, „bár tőlem lehetsz Henry Moore.
A nő, ha tizenhárom éves, a szél rá honnan fúj?…”
S anyja cipőjében az önkezüleg lakkozott körmökre: – Mestermű!
bólintottál alázattal. Krónikád így kezdődik. Címe: Impromtu.
A jelenés az árokparton ért, hol a szivattyúház hüppögő sírása hallható.
A rozsdás sínen csusszant egyet a ködszínű zakó.
Belebotlott, mikor a sínen, mint egykerekű, fénylő szárnyasvonat,
bensejének lámpáival felgyújtotta magányodat.
Nevetése csikordult, mint a fék, s bezúzott kirakatként csörömpölt.
Mintha nagy tükrök lezuhannak, cserépbe borult a föld.
Tele volt az alkonyat boszorkány-járású, visszhangzó neszezéssel.
„Kár a zakódért”, szólt, s varrni kezdte tűvel és nevetéssel.

…(Lehet, hogy a délután folytatódik?) Töprengve perdült vissza a nap.
A fán dacosan álltál, s pirongva állt a fa alatt.
Sötét kendőjét a gyermeteg szégyen már-már láthatón törte át.
(Ejha! Ím egy Francesca Madonna!) „Anyám, csinálok neked glóriát!”
Néztél le anyádra, aki fölnézett vissza rád, s akkorát sírt szegény,
mint ókori sirató néne, összesírt lábosnyi aranya hegyén.
„No-no, lejövök”, szóltál, „Anyácska, csak tegyél egy százast a fa alá.”
Ő állt. „Harminckilenc éves”… Mintha mindétiglen csak ezt mondaná.
Mindenki nevetett, mint egy jó tréfán. S haldokló-szent-Teréz feje körül
lobbot vetett a titkolhatatlan szégyen. A százas is előkerült.

… – Nemcsak a körömfestéshez értesz? (Valahogy le kell jutni a fáról.)
Zúdítsd hónaljillatod rám, te lányba ojtott Ámor!
Te knósszoszi stukkó, a knidoszi nyulánk csípő mögül kiütköző!
Befejezte a varrást és holdfényű lábát egymásra halmozta ő,
nagy lábát, rajta szurokcsepp-olvatagon, mozdulatlan csügg cipője.
– Hiába bámultam be minden ablakokon, még sohasem láttam, hogy lábad ilyen pőre!
Még soha nem hittem, hogy szagod ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Rajta márvány ajkkal hallgat a fejem, ha nyakazzák.

„Kosfejű!” szólt, „minek mondasz ennyit? Elég, ha a reggel megérkezik.
Számba vizet veszek, s megmosom vele arcod, ha bátyáim az ajtóban összeverik.”
– Miféle ajtó az? – „Magas. Piros. Szemöldökfáján kék timpanonnal.
Fél marhával hátán, sárga kötényű bátyám utánunk lép be azonnal.
Kutyaidomár bátyám ajtókarikába fűzi a szíjas ebet.
Csütörtökön lábamnál fekhetsz. Nyakadban nyargalva töltöm a pénteket.
Szombaton válladban megvetem lábam, s függök, mint szakadék fölött.
Vasárnap ágyam fején a levegőben állasz, füstölgő szemű angyalaid ölöd.”

(S hétfőn – gondoltad ekkor te –, Panni felhúzza az évente kijáró
női gatyácskát; kétségbeesett tekintete apjára kitárt ó,
szánalom, jajongás, dühödt vágy, imádat, mint egy felpattant etruszk zár.
A földbe félig besüppedt oszlopsoron valakit egyszer megfogtál,
ott a kő között puhán süpped a föld és gaz arcodba omló éje,
s hangzik, mint csupasz madárfióka bőrén át, egyre a szívverése.)

– A lányomat – mondtad végre, – minden atyai tanáccsal jól elláttam.
S kedden az Átlósutcainál: Dzsekszon Pollokk, kiejtettem elszántan.
De ezeknél akkor már többet ér egy mendei domb, egy kápolnafal:
fölül megfested, alul meg-megöntözöd, békességben papjaival.
Kedden alkonyatkor a kidűlt-falú temetőben volt egy jó kaland:
meghúztam a harangot, hogy vacogó sarokszentté kövesült a hang.

Törettem magam még kedden este az Átlósutcai zsámolyain.
Megosztottam Lívia és Anna között mosolyaim, vigyoraim.
Cs. T. a ládán merengett. Lábszára közt kitűnt a sötét takaró.
Nem mondtam el neki még: így egy elrepült égbolt árva királya volt.
Az Átlósutcai, ez a piszkos szakállú, persze szemünkbe röhög,
de nem mondtam el neki még: úgy áll Erzsébet fölött,
mint a soroksári temetőben egy mexikói kalapos kereszt.

– És szerdán – vágtad ki ekkor, reszketve, végre – megfestem belőled ezt!
A hajhoz kaptál, mely rövid volt, de ágaskodó haj, szikrát vető.
Lábait ekkor összezárta, mint csöpp sírjuk mélyén a krétai nők.
Nagy keze alól még látszott a majdnem fekete mell s rózsaszín érme.
De szeme ijesztő, mély, elhomályosult kő. Nincs, aki hozzá érne.
– Szerdán megfestlek! – ingattad törzsed fölötte, s érezted, kőből rakott.
– Piero della Francesca, hívtál, mért kapott arcod kőburkolatot?
Majd csütörtökön bemegyek magas ajtódon a kék timpanon alatt.
Ha kutyaidomár bátyád ajtódhoz kötöz, nem rágom szét a szíjamat.
Ha sárga kötényű bátyád felhasított vadként helyez lábaidhoz
s vecsernye-arccal vallat, én vallom: nem szült téged más, csak zsenge Knídosz.
S szombaton lábadhoz fekszem, oly jó lesz, mint két tüzes hasáb a fagyban.
Vasárnap felöltöm angyalingem, ágyad fölött, a tiszta magasban.

És nem szólt a lány, hogyan is szólhatott volna ez a lány? A szivattyú
lent hiába hüppög. Mégis csak gép. És sohasem hattyú.

A sivatag dűnéi között is
a lámpaszájú lányok vigadnak.
A jég forradásaiban is
a jegesmedvevad lányok laknak.
A tengerpart ágyúcsövében is
egy felöltözetlen lány a hadnagy.
A hagymasor esőágyúin is
Soroksár fölött fürdőzést csapnak.

A feleség szoknyája alá is
hosszú szárú tüskés rózsát raktak.
Kivilágították szájukat is
– szemük nem! mint hálóját a paplak.
Kontyuk alá dugták ama tűt is,
melyért kész vagy szétszedni a kazlat.
Csókkal lábujjhegyre felhúztak is,
aranyszínű cipőbe bújtattak.

Ó, volt már néked könnyebb cipőd is!
De nem láttál ennél okosabbat.
Hogy tudta még a cipőd orra is,
mint rózsás malacok, hol hasalnak.
Fehér fogaik zöld levelet is
– mint szép, hűvös csontod’ – ropogatnak.
Adtak végül egy mély templomot is,
szentek közé, bizony, beugrattak.

Hentes kampóján nyers orjával is,
horgukon imáid úgy akadtak.
Kulccsal, fejszével, bakkal holtan is
szakállcsigáik leszaladtak,
de lábuk bütykére omoltan is
sárga sátrat ott lányokra raktak:
zúzott nagy térdük árnyékában is,
mint kósza folyondár, nők kacagnak.

Rongy lett aranycipőd zsinórja is.
Szent marok közt majdnem szétszakadtak
keskenyorrú arany cipőid is,
de bütykük belőle kidagadtak.
A sivatag arany dűnéi is
fénylettek róla, s két kopár ablak.
Onnan egy hántolt fa aranya is,
tűz-színe hegedű-derekaknak.

A hullámok cápafogai is
márványzó nőidbe nem haraptak.
A fűrészek lágy rekamiéi
egy közülükvalót elringattak.
Lúdbőrnyakú, kopasz keselyűk is
mindig aranycipőket akartak.
Mezítláb tudtál csak elfutni is.
És eldobtad, amit neked adtak.

* Az Aranycipőjű (jegyzet)

Czétényi Vilmosnak*

Mégis, az vagyok, aki gyerekkoromban.
Ha lábamnál fogva kifordítasz is,
s ha hét és fél évre újra úgy felejtesz,
az vagyok csak, ki gyerekkoromban.

A repülőt először fölszállni nem én láttam – AZ APÁM VOLT.
Az ezredes fölnyalta a babot a földről. Nem az apám – ÉN LÁTTAM.
A Történelmet betették a gyermekkori Képes Könyvek közé. E mell-
képgyűjteménnyel még sohasem esett meg, hogy FÖLNYALTÁK
VOLNA A BABOT, külön, külön, vagy együttvéve.
Apám nem sokat magyarázott el nekem a repülésből.
Az ezredest örök időkre lefokoztam.
Ezek után VALAMIVEL NEHEZEBB felrepülni.
Az Őrmesterek, a Házmesterek (és persze a Mégrosszabbak)
vállán hullámzott a koragyerekkor, mint egy kis kék koporsó.

Van-e negyvenéves férfi, ki nem érti meg:
Üldözöm a gyermektekintetet,
a kegyetlenül éles tükröt
– arany rostélyod ne csapd le rá, te gyermek!
szemhéjad nyissad!
látnom kell, minek látszom:
ŐRMESTER-E,
HÁZMESTER-E,
vagy a MÉGROSSZABB sunyít vissza onnan,
a pofáját megnyaló, hegyes fülű, kis fejű tigris?

Ne hidd, hogy vannak kiválasztottjai a jónak.
És vannak kiválasztottjai a gonosznak.
És elhúznak melletted, mint a kivilágított vonatok.
S itt nem marad más, mint némi szikraeső büdös füsttel.
És állólámpád kinyílik, mint egy meleg rózsa.
S amikor fokhagymás szendvicset eszel, a tűzhely duruzsol.

Tegnapelőtt apró bakugrásokkal vette körül a szobrász.
Tegnap felavatták.
A hosszú ablakokon bezuhogott a napfény.
Orgona szólt.
Ma takarítás közben látod:
MEGKUKACOSODOTT A SZOBRA.
Kié?
Mire keresztnevéhez érnél, látod:
FELESLEGES KIMONDANI.

Ne alkoss nyomorúságos majomszigetet!
Hanyatt esnek rendjeleid sikos jégpályáján a gyanútlanok!
Hiú Pávián! hideg tébollyal mit fordulsz el
gyermekedtől?
SZEMÉBE HÁT!
LEGBOLDOGABB PILLANATÁBA KAPASZKODJ!
EZ AZ UTOLSÓ KOCSI!
A kigyulladt sivatagon ez még áthalad!
Magával ragadhat új kedvű Nap alá!
Én nem haboznék!
S a magam nevében is, én felkapaszkodom!
Ólomsúlyú fütykös alá önként tartom
üszkösödő tigris-hátamat.

Hátha MÉG EGYSZER lehámlik rólam a vérpokol burok!
Hátha két kézzel én magam vethetem tűzbe!
Hogy Ifjúság, Ifjúság, magadénak mondhass.

Hogy az legyek, ki gyerekkoromban,
mikor három tenger mosta Erzsébet határát,
VILMOSSAL kiszabadultunk kék koporsónkból,
s gyöngéden és fájdalom nélkül léptünk a romvilágba.
Itt-ott, a meglékelt égen bezuhogott az űri kékség.
Nem volt a szélnek hullaszaga sem.
Vilmos FESTŐ! afféle aprószentek voltunk.
Az őrmester-vállak szétomlottak, mint téglák.
A gázvezetékek kiürültek, mint a többi cső.
Végüket macskahad büntetlen nyalogatta.

Úgy tetszett, első dolgunk,
a vasuti hídon Erzsébetre jöjjön IVÓVÍZ!
S kapjon FÁT, LISZTET a Vécsey utcai pék!
Szívünk magasából nőni kezdtek a FALAK!
És jött MÁJUS:
„ricsajló kürtök rézvillanása szemez a Nappal kacéran, sárgán” –
bocsássátok meg a húszéves verssort a gyereknek,
apánk nem ütött kezünkre érte.
Ők látták fölrepülni az első gépet, és éppenséggel semmit sem adtak
tovább a látomásból. Nekik a huszadik század a TIZENKILENCEDIK
UTÁN VOLT MÉG EGY,
valami abszurd tabló:
olajtornyok rengetegjén aulikus zenefoszlány
értetlen és kissé ijedt Eton frizurában.
És az autó.
A Benz Motor reklám.
(Varasdi doktor könyékig felszakadt zakóban
a sötét skatulya-orron matat,
s hallat a doboz néha kutyamorgást.)

A huszadik század nekünk
három felől tűzzel szegett ELŐCSARNOK.
Honnan tudnánk, mi jön utána?
De TRECENTO Vilmos,
tanúsítsd a régi gyerekhangon:
csinálhatnak belőlünk kukacos szobrot!
Tetten érhetnek HÁZMESTER-maskarában!
KIÁLTSANAK RÁNK,
s mi újra azok vagyunk, kik gyerekkorunkban!

Nagy fekete erdő volt a gyász.
Még nagyobb piros erdő volt a tűz.
Kék koporsónk fedele rólunk leégett.
S a BETELJESÜLÉS egyetlen perc volt
a Jövő Kapujában:

CSATORNÁBA OMLÓ MELLEL, LÁTTUK,
A NYELVÉT KILÓGATÓ KIS FEJŰ TIGRIST.
S VIASZMOSOLLYAL DERMEDT
PANOPTIKUMMÁ AZ ALVILÁG.

* Czétényi Vilmos (jegyzet)

Kék ing, kis fehér kabát – kék kiskabát, hófehér ing.
Útközben combjukról le, bokájukig nőtt a nadrág.
Legördült, mint az ifjúság színpadán a függöny,
hossza földig ért, s a két vásott angyal járt már – nem röpült.

Addig a Török Flóris utca kövei fölött repültek,
s ahol a 31-es balra fordul a Dezsényi ház alatt.
Éjféli lebegésük én nem feledhetem.
Szárnyuk végigkarcolta a bombaszilánkos gipszhomlokzatot,
a gimnázium műtőjében a félhalott katonákat,
a csontfűrész kopár fényét
sovány árnyuk eltakarta
az átázó gyékénykosarakon,
amputált lábszárak s kézfejek megdermedt zeneszerszámait.
Mintha kék és fehér ingük alá szorult volna
az összes kitépett hegedű, zongora és dob,
az összes együgyű orosz harmonika,
fa és elefántcsont billentyűsorok, pásztor lantok,
Bartók kalapácsai, zenélő fésűk, papirosok,
úgy akartak ők énekelni a katonakórház tornya alatt.

Az összes féllábú csatár gólvágya egyesült bennük,
bokáig remegtek a lebegésben,
mint helyhez láncolt gépcsoda begyújtás után,
ez a szerelem, mint az izgatottan kapáló lóláb kivágott
az utcasarkon mozdulatlan lebegő fiúkból.

Soványak voltak, mint egy kürt fuvókája.
A Kék-ing, Kis-fehér-kabát szőke haja hosszan örvénylett
és sugárzott, mint a trombitatányér.
A Kék-kiskabát, Hófehér-ing angyala vásott mongol arccal lobogott:
Polgármester, aki bevonult a Romvárosba,
hogy jobbja felhúzza az első kéményt.
A Főkormányzó, ki bevonul a Romországba,
a fölhasított férfiakat leszedi a mészárszékről.
Égő nyakú Király, kin a Dalí-zsiráf fióksora
acél-kattanással nyílik folyvást,
s facsemeték, csatornacsők, vízszórógép, magot vető helikopter,
automata tojásgyárak, nem-tudhatni-milyen-gépek,
tartályhajók, olajkutak, acél és vas-szauruszok
rohannak a nyögő földre.
S ő, a táncra kerekedett Karácsonyfa, a hóval lepett nagy Pusztában,
utolsó királyi zsákját is kirázogatja, medvekarokkal lehajlik,
és felkent, pazarló kezével
világra segíti az első újszülött fiút.

Az anyát jószagú ágakra ültetik,
vastag gyertyákat gyújtanak válla mögött,
hadd ugráljanak a kis, fényes lelkű lángok,
kenyeret szeletel, húst az apa, kirakja tojással,
eperszínű bort hoz, verejtékes üvegében régi üvegdugó.
Ő meg, a Főkormányzó, a Fagybirkózó,
kiteríti az ázott kapcát a vaskályhához kötött drótra,
megenyhült, kövér Dzsingisz-Kán-fejét párnára ejti,
nézi a pohár bor eper-lobbanását,
de mögüle már a Török Flóris utcai éjjel,
mint távolról fodrozó hálóingű nő,
elvonul előtte, s csillagfényével megáll,
és Dezsényi úr ablaka alatt a két vásott angyal,
Kék-ing, Kis-fehér-kabát – Kék-kiskabát, Hófehér-ing,
hangol a nagy zenére, góllövő cipőjük kő fölött lebeg.

Néha három lefüggönyzött egyforma autóroncs rohan,
iszonyú benzingőzben gonosz pofájú lóvontatású,
rozsdafalta csapkodó sárhányóval csörömpöl végig,
zeng államfői dagadt dudája,
befordul a dögtemetőbe.

Fals füttyszóval tolja fakerekű taligáját a kisebbik Balzám,
büdös gyertyát csomagolt újságpapirosba, azt emeli,
„Mi az istent másztok az égbe, Ricsi!” kiáltja kötekedve,
„Gyere haza, paprikás krumplit főzött Eta és anyád!”

A Rákóczi-patika előtt volt a krumpliosztás.
Abba úgy belemelegedtek, piszkos kezű bűvészinasok,
a kék s fehér ing ujjaiból potyogott a krumpli,
a nyakkivágásból, apraja a gomblyukon át,
bele a kosarakba, ládákba, vödrökbe, zsákokba,
szemétlapátra, öregasszony szakadó kötényébe,
a lány bekötött szárú nadrágba rakta, hátára vetette,
boldogan nyögött az anyó alatta, bot nélkül járt,
megsütötték a platnin, rotyogtak leszakadt fülű fazekakban,
az asztalok közepén, kisbabák keze közt,
a fűtő parázsba nyúlt s fekete tenyerére onnan kivette,
fújta és csititgatta, mint egy alvó selyembábot.
Még soha Erzsébeten ennyi zsonglőrt!
„Tizet vettem a számba!” „Engem bezzeg nem éget!”
„Nem harapom, lenyelem, pelikán se különbül!”
„Ez a krumpli tojás lett, libatojás, aranyom!”
Ők meg ott a vagonokban rázogatták kis kabátjuk,
fűzögették rossz cipőjük,
mint ministráns a hármascsengőt,
a kék kabátot, fehér inget,
mint inasokból felnőtt rabbik,
csodatevő alázattal emelték a bölcsek kövét,
a hétszer-rejtett-nevű Istent,
a vasgereblye sebhelyével megbélyegzett fagyos krumplit.

Útközben combunkról legördült a nadrág,
legördült, mint az ifjúság színpadán a függöny.
Elfeledteti repülésünk, eltakarta lábunk lebegését.
Eltakarta a forradalom angyalait.

(Gaál Imre, a festő emlékére)

Reggel van. Az ég derűs. Lelkem fegyőrei,
alszanak a piros szügyű kutyák.
Kéjes álmukban kinyúlt karmokkal heverik
körül tündéremet, a dáliát.
S ő – mint akit furulyázó süvölvény biztat,
csillagfejével arcomhoz simul.
S bársonyosan, ahogy a gyár is szinte fénylik,
denevér-korma a reggelbe hull.

Körös-körül az egymáshoz ragasztott viskók
rengetegében ablakmosó járt.
A csacsi is kétfelé választott sörénnyel
pezsgeti végig utcán a szódát.
Egérszürke falak is sebeik feledve
esnek a fekete-lakkú üvegnek:
mélyén nézik márvánnyá álmodott homlokuk.
A reggeli ablakok nevetnek.

Kijózanul s ilyenkor lesi arcunk Imre.
A torz is ezért lesz nála fenség.
Mikor a nők ágyukból kisurrannak s várják,
hogy sötét hegedűtestük fessék,
kiknek ujjára szalmagyűrűt font csak Imre,
kiket körhintára rakott szállni,
úgy lépnek most kagylózúgás és fecskecsirip
karéjában, hogy szárnyuk sugárnyi.

Kijózanul s ha végigmegy az utcán Imre,
a fonónőben megremeg a hó,
és szemének Mont Blanc-járól, vágyódva Imre
mellére ragad marékravalót.
A percet hosszában kisöpörni kész vagy, csend.
Most Firenze sem több Erzsébetnél.
Imre rajzol. S egy lány körvonalából, Reggel,
visszavonhatatlan megszülettél.

Nem tudom, hol a temető, két domb között-e, ecetfák alatt?
A sírok fölött nyikorgó madárházat himbál-e a szél?
Elvadult rezedák ijesztő illatában
csupaszon fekszik-e Ildikó királylány?
Nem tudom, Johanna éveket ült-e a temetőben?
Tetőtől-talpig jázminba öltözött, és nem hiába.
Azt sem tudom, kirakatok választékát hogy vette sorra a kérő,
s elképzelhetetlen az ágy is,
amint négy lábra áll a nászszobában.
De hajnali zenebonája nem pacsirtaszó.
Nem tudom, mit csinált a temetésen feleségem Anna-Mária,
Lívia és Kiss-Kovácsné, és Juhászné, és a Lányod –
látom Cs. T. madárszárny-vállperecét, törzséből kidőlve,
ahogy a csatakos tollazatot utánad hajítja.
De, mint mezei poloska potrohától a kezed,
büdösödik a baráti névsor.

Hát persze, te már keresztülnézel rajtunk.
És a gyorsok első osztályú kupéiban
a nadrágjuk csipkéjét neked ajándékozó babákon.
És a dunaharaszti stég cölöpei között akadt ködbundás kutyán.
És az üres demizsonok öregasszony-savanyúságán is

megbocsátón.

Ülünk vékony lábú széken, teraszokon.
Kőkemény napsugárzás az alkonyat homlokában.
Temető-kocsid fából faragott angyalai
ártatlanul fölhúzzák térdük,
fölkínálják az estét.

Ül az Átlósutcai fekete szalonzakóban,
mint múmiakötésben,
vagy megfeketedett hóban.
Slim, Balzámné csatornáján
egy zongorán hegedül.
Ül az Aranycipőjű
cipőtlenül.

S akiről kiderült, hogy idetartozik,
kik fából faragott angyalaidnak udvarolnak,
s tudják, a holdfényben ki következik,
míg az ezüst szárnyak rajtuk becsukódnak,

az ég alján,
teraszokon,
ölükben tartják
temetetlen lelkedet.

Az elfajult orgonák sátorában tegnap
a sorsdöntő változásról volt szó. Endre Danténál
s Gimignano vakolatlan tornyai előtt.
Lám, a harminchat éves Tibor egyetemre járhat.
Micsoda portást veszt el benne a koromgyár!
Csak mellesleg: ékszerész lesz Pista Argentínában.
S én írást kapok, hogy feleslegesen ültem.
Hát merő hiábavalóság volt a hét és fél év,
önéletrajzomba akár bele se írjam.
Mert minden emlék olyan, mint az álom – s az sem biztos,
hogy volt Márianosztrán szigorított börtön.
Tegnap az elfajult orgonák sátorában így folyt
két asszony rokkájáról sorsunk, és az Átlók
közelgő sikerei arannyal öntözték nyelvük.
Mért hallgattak Róla, ki a legdöntőbb lépést
tette? Mit szól a változásról Imre, aki meghalt.

Emlékeztek? Álmainkban egy hajó szobrot kiástunk.
A Kosutin végigvonultunk ujjongó sokaságban.
Ámulatot keltett kétezer évvel kevesebb bűnük,
s a koporsókból kiszabadult hajnal mindenkit átjárt.

Imre, ki a demizsonok kotyogó ritmusát mérte,
álmunknak úgy örült, hogy szobrokat festett, gyúrt, faragott.
S milyen gonosztevően erzsébeti álmaink vége:
mint szobrot, koporsóba tettük Imrét. Mélyen elástuk.

A lélegzetvétel. A görögök. Weöres.
„Szőlőskertek Királynéjában” a hordók, a golyhók.
Cérnahangú lámpák erre-csörög-a-diója.
A hívás. A futás. A téboly: az istálló üres.

(Nagy Richárdnak suhanc-korunk halhatatlanságáról)

Közel viszem a gépet, majd oldalt,
és ferdén és fejjel lefelé,
és vízszintesen szinte
áttöröm a lencsét rajta.
Álla holdkráterei még
fontosak lehetnek!
És szemöldöke, a
vörhenyes kőnyergeken.
És a többi oroszlánrészlet.

Jelesre vizsgáztam levitációból,
hogy megörökítsem koponyáját,
mikor beszél.
S elkápráztatva
a szüntelen lebegéssel,
keskeny lábfejem beillesszem
a pillanat résén,
s ott, belül, végre
munkához lássak.
Mindezt miért? Hiszen Fiútestvérem ő.
Vele együtt fogadtam rád, Jövő.
Azt mondta, velem osztozik. És – igen,
az Apám is ő, kőhavú szemöldökével,
kinek keze, mint a mészárszék-kampó.
Fehér mellényes fekete kutyám szűkölt előtte.
Azt mondta:
„A Mátrából nem hoz elő többé a szél se!”
És – igen, az is ő, Apám,
félmeztelen csőlakó, aki
fejét leszegve jön az utcán végig,
kőhavú szemöldöke koszorú homloka sírján,
a magam zsákját hátára vetem,
hogy arcát benne eltemesse,
de a Város: szemébe köp a sarki tűznél.
És – igen, az is ő, Fiam, a tétova-kezű;
emeli bevert szájához csikkét, körömig ég,
s mint Sámson a palotában,
oszlopaid, röhögő páholy, megtöri alattad.

De lehet az? Hihet a megváltásban?
A sárkányfogvetemény
Paradicsommá nő?
Csak túrni kell a földet,
s baromerővel
nemzeni gép után gépet,
törvényből törvényt,
s mint ács a jószagú fából,
ő két kézzel formáz édeni szerkezetet,
legkésőbb
a huszonegyedik század fölé?!

Nagyobb dologra törtem én itt,
minthogy készítsek portrét:
nyakkendőjét kissé jobbra húzzam,
s lámpáimat úgy vigyem rá,
hogy ráncaiból mit se láss te.

Gyermekkorom fele, te! Te börtönálom!
Nem műterem ez, hol körbeugrál képcsináló!
Ez nem bársonyszék a Kék Teremben álló sorból,
hol ruganyos térdekkel tódulnak a vének – először,
s mellképük olyan lesz majd,
mint sétalovaglás a tengerparton.

Ez nem ezerkilencszázötvenhárom,
mert Magyarország ezerötszáztizennégy is örökösen,
ezernyolcszáznegyvennyolc is hideglelősen,
ezerkilencszázötvenhat is gyerekcsontú betűkből fűzve,
ezeréves, hát ezer év is.
Itt van,
mint hegy gerincén lovaglók árnya lent a völgyben,
amit meg-nem-tett István,
amit elvétett Dózsa,
amiről Kossuth csak beszélt:
mint kerék agyába faragott küllők,

összefutottak ebben az időtlen percben,
s tengelyük,
te,
forgatod őket egyre magaddal,
feszítik köréd kerekünk fáját,
előre-hátra, mocsárban ropogva,
berácsoztak teret és időt.

Tehát tartozom még egy vallomással.

Arkhimédész egének pontja kell nekem.
Harminchét év volt és minden változó.
Felém nem fordult hold-arcú múlt és jelen.
Tüzijátéksistergés mögöttem.

Magyarország, Magyarország,
hallottál-e Kosfejű Gaálról?
Fehér erdőn sas ugat csak,
vonszolja vörös ejtőernyőn
az Átlósutcai maga után ott.
Fekete lépte mind hegyomlás.
S ablakába csípett lábbal Cs. T.,
amott kerekedik,
mint fekete felhő.
És harmincöt éve ég
Zeppelin hajója,
(üveg-verandánkból láttam egyszer)
és harminc éve
a kényszerleszállt gép
(s Bábel úr ámuló feje
a trafikablak pántjaiban),
és huszonöt éve ég Tomori,
Erzsébet pilótája,
és kezét tördelő anyja a gépmadár alatt.
(A vadvirág-nyaláb a szomszédba hullt,
de Tomori nem tévedett:
a kiskapu elé zuhant.
Fejénél a villanyoszlop lángolt.)
Csupa hullócsillag ez a harminchét év,
Ikarosz-kiáltozású idő.
Most már a Pont legyen!
E Perpetuum Mobilét sarkából kimozdítani.
Ki akarok menni a temetőkbe:
Kellj fel Ikarosz! Szállj!
Köd alatt tátott aranypofájú oroszlánok:
nem morajlanak már a mélyek.
Behegedtek a szakadékok:
rajtuk vadcseresznye nőtt.
A fiamnak akarlak adni Magyarország!
Itt legyen ő is harminchét éves.
Gyerekszemekben akarom
gyertyáid kigyújtani,
mint egy karácsonyt, hazám.

Itt, belül, akkora teremben állunk, mint a grund.
A falak összevisszájába vágott ablakokban: kész a képtár.
Annyi évesek vagyunk csak, amennyit gondolunk,
de valahol mégiscsak harminchét évesek vagyunk.
Az ablakokban ezer idő.
Ezer Erzsébet.
Ezer Magyarország.
Farkas a megüvegesedett havon.
A Jutadombon viperafészek.
Hangyák Sanyi bácsin.
Ezer idő, ezer idő, agyaggal betapasztott
öleb formájú vékony harang az ácsozaton.
Harminchét év, akkora vagy,
mint a betemetett Kakastó.

Tó,
várom,
míg hullámod összecsap harminchét éves fején.
Igen.
Elszántam rá magam, bármilyen groteszk:

Ő kikel habodból, s a Botticelli-kagylón
ormótlan szőrös törzsét takarva bámul
– Ennyi rossz arc, akár egy esküdtszék! – a part felé.
– Mint vének az iskolapadban! (Röhög.)
Mind, mind az égszínkék színű Ringből, mi?
(Csak sejteni, hogy az időre gondol.)
Rajtad ez itt a delírium Kossuth-díja tán?
Mint láncban az ékkő-sorozat,
a Boxeres les-ütései sorakoznak a pofákon!
És milyen vastag a szemkörnyéki sár!
(És:)
– Őrültek!
Feltöltöttétek, mint ezt a tavat, a szemeiteket!

Mi kétoldalt állunk, osztálytársai,
hüledező csavargók,
miniszterek,
ötgyermekes apák,
szerelmi sülthalak, csődörök,
sarki tolvajok.
Még az is,
ki húsz évig kúszott
Erzsébettől Pasarétig,
most a Tó szélén mezítláb áll,
iszap fekete selyme gyűrűzik bokáján,
lehajtott feje a múlt
szurok kelyhű burája alatt van.

– Olyanok vagytok, mint az összefogdosott pohár!
S te, törött gipszangyal, zsibvásárfi,
pattogzó aranyú költő!?…
– Mit szőrösödik mancsodban az a kóró? –
szeretném visszabántani,
s neveti ő,
mint medve a diófát.
– Nem virág ez. Virágok virága: Tavasz!
– Tavasz!?
Törékeny szó,
hogy nem félsz
e malomkő-állkapcson lebegtetni?
Egy ép gondolatod nem jutott Európának!
Ropog gerincem minden csigolyája, ahogy megragad.
Széles talpáról lerúgja kagylóját, ahogy fölrepít.
Érzem: csapkod az iszapban-ragadt,
hőköl az elhullott-szárnytollú, lúdbőrös sereg.
– Mért csináltatok szárnyatokból mankót!? –
kiáltja, s én:
– De fényesre sikálta szádat a Kakastó!
vágok vissza vadul.
– Húsz éve te folyton csak repültél?

És állunk, mint két hegyi tündér,
mint két toronytermetű mozaik-szent.
A szél elcsitul a lábfejünknél,
a mélyben építőjáték-Magyarország,
s fönn párbeszéd hangzik,
elnyúló szóvégekkel, visszhangosan.

Ő:    A nád. A nád virága kezdte egyszer.
Én:   Így kezdődik versben a kép. Képben a zene.
Ő:    Nem. Így kezdődött bennem a hit. S hitben a tett.
        Mint egy költői fogás:
        egy szóösszetétel volt a bevezető.
        Így hangzott: nádpapiros.
Én:   Költői szempontból eléggé gyatra,
        így, első hallásra.
        De miért nem az ország gondjával törődtél helyette?
Ő:    Nádpapiros. Túl együgyű, mi?
        Se kép, se zene?
        Náddal volt beszegve a Kakastó.
        A Kis-Duna.
        Nádja közt a félmeztelen barna suhancot,
        a napimádót, aki voltam,
        remegve felismerem.
        Hiába már, hogy rákiálthatok?
        Gyere Suhanc, markolj nádba a tűzhelyeken!
        Bocskoroddal tapodd tüzüket szét!
        Országnyi koldus aranyat éget!
        Barma elé veti, rothadni hagyja!
        Gyere Suhanc,
        emeld ide álmaidhoz méltó öklöd!
        Egy suhancnak nagyobb szíve van,
        mint egy parlamentnek.
        Középre a csillár alá
        felhalmoztam számoszlopom.
        Még a karzaton ülő lány is,
        kinek táskája szemezéssel s unalommal volt kitömve,
        fitoshegyű keble közé egy-két számomat beszórta,
        csak a miniszter unta végig,
        láttam nagyon megsértődik.

Én:   Te meg hazamentél Erzsébetre,
        kapálni a szőlőt otthon.

Ő:    Nem. Jött ekkor egy ifjú mérnök.
        A Nap-Út-Gép erejét ő megnöveszti, mondta halkan.
        Hívtam a napimádót:
        Gyere Suhanc, érted te ezt?
        A vékony drótban mamutcsorda itt viharzott.
        Sárkányok a házak fölött hét fejüket felütötték.
        De az új gép négy sarkába
        kipányváztuk valamennyit.
        Leigázott sárkányain állt már Szent György.
        S a Hivatalból jött egy apró,
        gombostűfej-fogta-akta:
        „Ön feltalálta,
        hogy a víz hűt,
        a levegő ég,
        üres sárkánybőr csak
        ez a kis gép.”

        Ne sírj Szent György!
        Ez a kukac sárkányoknál veszélyesebb!
        Felfalja, ami reménység.
        Fekete hernyó, nem könnyű irtani.
        Próbapadján mégis a Gép
        sokszögletű fejét egyszer csak felemelte,
        a kétely utolsó burka is megrepedt azonnal,
        s világ kutyája, négy lábra állt.
        – Lehetetlen! – szóltak a szakértők,
        és nem hitték azt, amit láttak.
        Állt amott, háttal a mérnök,
        keszeg kis válla rázkódott egyre,
        no, Sárkányölő, gondoltam sötéten,
        ez sikerült, de hajszálon múlott.

Én:   És nyújtózni egyet szőlődbe mentél.

Ő:    Nem. Egy házépítő várt a sarkon.
        Hazakísért Erzsébetre. Este volt már.
        A Soroksári útról szél fújt.
        Tervrajzait szétkapdosta.
        Megcsikordult a lámpaernyő,
        lépcsőházban lányok szálltak
        fölfelé egy bálterembe.
        A Suhanc meg jött magától.
        Hullámhegyen átlesett tán.
        Egy jégfalú sípládából
        szivárgott a gyerekkorunk.

        És ház épült Magyarországnak.

        Le Corbusier
        róla telefonba mondott himnuszt.

        A Suhanc arany hidakon
        egyszerre tízfelől küszöbét átlépte.

        Az Atlanti Óceánból
        nagyszakállú hajóskapitányok
        távcsöveztek egyre minket.

        Petróleumszagú Pénzes bácsi
        azt mondta, hogy legyen áldott,
        aki kitalálta.

        Ez a ház egyenes beszéd Európának.
        Ez a ház ezer év sebét hegesztő pólya.
        Ez a ház a világra nyitott Ablak.
        Ez a ház beton és üveg Concerto Grosso.

Én:   Aztán jöttek a fekete hernyók.

Ő:    Aztán jöttek a fekete hernyók.
        Az ötszörösen főszakértők.
        Bársonyszékek kerekeken
        szétgurultak: mélyük morgott.
        Megjött a Vő s az Uram-Bácsi.
        S Valéria, a réges-régi:
        egy öregasszony lánynak festve.
        Jött Lágymányos és Árpád Hídfő,
        és téglagyárak mindenhonnan;
        s a múzeumi díszpárnáról
        a balzsamba tett tégla hátán
        ágaskodva ér bokánkig
        a Körpecsétek Kezelője:
             „Amíg ez a
             pecsét kék itt,
             addig fiam
             itt nem épít!”

        Csak álljunk feje vételénél!? –
        ráz vállon a Suhanc vadul.
        Mitől bűzlik fej itt és farok,
        szemükbe inkább az igazsággal!
        S a lendületnek ormán égve
        (bár tudnám újra kimondani)
        így szólott ő a sokasághoz:

        – Telepítsetek téglagyárat!
        S emeljetek sok kicsi kunyhót,
        talpig magyart és romantikust!
        Nem osztható mindenkinek szét
        ez a kevés Huszadik Század!
        Védjétek meg nagyapánkat!
        Gyöngéd, feudális kis szakállát.

Tekintete átüti a lencsét.
Képzelj toronytermetű mozaik-alakot.
Megfeszített álla vakító dühe fénylik,
vörhenyes kőnyergén szemöldöke
és a többi oroszlánrészlet.
Virágok virága nagy bütykös kezében.

Az Átlósutcai
a harangos terem elé állt
zenét hallani.
Gélam nyitotta meg a karnevált.

Ruhája levegő
után kapó csengők sora volt.
Ekkor a festő epedő
arcán átlebegett az esti korahold.

Amikor meglátta,
Gélam kitárta, mint a kaput.
A szem gyertyafénnyel teli kastélyába
ágyat állított, hajó alakút.

Az Átlósutcai,
úszva érkezni vélte a fűszerszigeteket,
pálmák tollait,
mikor az ágyék mélyén az utolsó csengő nevet.

Rég nem ült a többi szárnyán:
karról, lábszárról, mell közül esett,
csak ez az egy cseng-bong, mint elkóborolt bárány,
ki puha dombok alján talált jó füvet.

Kerekedik keresni a pásztor.
S reggel a szakáll áldozati füstje alól,
már nem a csengő,
a megtalált kicsi jószág alvó szuszogása szól.

(Egy dzsessz-zongorista halálára)

Fekszik egy hulla az erdőn.
Dühödt álla majd szétreped.
Füstölög, mint revolvercső
a vérbe fagyott perc felett.

Messziről: kidöntött korom.
A szél beleveri a gazt.
De koromzakó se rejti
most már a lélekig csupaszt.

Megnézte sorban halottkém,
rendőr, az Átlósutcai.
Nem volt mit megbocsátani.
És nem volt kit megváltani.

Kordéra kapják kocsisok.
A hídon át nyikorognak,
de dülledt kerekük sorba
az árokba kifordulna.

Úszik alul egy zongora.
Egész a halottasházig.
Halott miatt? Zenétől-e?
A menet berúg, elázik.

Borotválják állát kékre.
De ő már csak viaszodik.
Hamuingéről egy rózsa
vérhullatva iramodik.

A függöny beúszott az asztal fölé.
Lobbot vetett. Szélben nőtestet láttam.
Jött a piszkos alsóneműs kisasszony.
Orrom előtt sétált pisis nadrágban.

Felébredt Gí. Szemünk előtt
fekete-kék-zöld ejtőernyő
gombája billegett a víz fölé.
Előbb azt hittem az Átlósutcai
festette az égre képeslapnak,
de aranyszegélyű trikóban
felismerni véltük Tímárt:
ragyogva nőtt az űrből,
mint néma zenekar fölé
a szóló trombita.

Amint intett, mászni kezdtük az eget.
Nem vittünk magunkkal nagy, csatos övet,
bukósapkát, se érszorítót,
szégyelltük volna azt képzelni,
hogy itt valahol a kéklő égoldalban
nem kapaszkodhatunk ernyőddel együtt
a szélben lassan süllyedő Napig.
De alig tettünk szárnyunkkal két arasznyit,
a dőlt sugáron hajóként ingó
régi veranda küszöbénél
ernyőd a szél alól kifordult,
s mint korommal teli nagy csepp,
lepergett az égből a vízen,
mint szétpattanás előtt a kifutó tej,
aztán a kacarászó apró vízhullámzás
ragadta magával, partig.

Hogyan is hihettem, hogy
aranyszegélyű fehér trikóban,
mint egy Rátkay-festmény,
fekete-kék-zöld ejtőernyőn
itt terem Tímár!?
Ó, Nap, ki hónaljáig érő
vörös kesztyűbe bújtatod
Gí karját,
áttetsző-omlatag toll-sugarakba,
mikor végiggurulsz a parton,
a káprázatnak is vége.

(1975)

Az Átlósutcai néha feláll,
s a fekete antilopcipőorr puhán behatol
a lakkfényű Ikonoszauruszba.
Ám Artemisz az IL 18
szarvassá vált szélörvényét megülve terem itt,
s a hosszú-vékony-barna-rózsaszín-erős-hűvös kéz
ezüstfestékben hempergett csókaként esik a szakállnak.
Ezüstös őszület – terjed a pofonok csókja.
Az erdőárnnyal teli szemrés előtt
forgószél-búgócsigán emeli
hajsátra fölé
kupoláját szombat,
lábainál mennybemenetelt rendez
egy pincéből szökő léggömb,
s az Átlós utca négyszöge fölött
tengerkék inge a téli fű hátán seper még,
mikor az éjféli órák üvegütése
átszegzi
a madárbegymeleg alvilágból felbukkanót.
Egy percig az időtlenség arany teknője csobban,
krúgatnak s totyogják körül az ég kalózai,
vakkantva enni kérnek sasok és repülőgépek,
tengerszoroson a Hold átpörgeti karikáját,
és minden égtáj felől az egymáshoz futó lábak,
a levegőszínű szárnyak egymáson dörzsölődnek,
sötét hegy mögül kibukkan a fehér viharfelhő,
gyöngyöket görget le torkán a cserjés szél csörögve,
a Hold arcnélküli fehér maszkját az égről lefújja,
míg holdcsatakos, kamillaszagú combja
az Ikonoszaurusz feneketlen rekeszein átég.
Az Átlósutcai
a vékony csíkú torreádorszabású nadrágban
nekivág a kagylót öklelő haboknak,
vitorlások rohannak egymásnak a láthatáron,
a káprázat fehér mészkőszikláin lángokban állnak a létrák,
a tornyok beleverik az égbe trombitáik,
s Mindnyájunk Anyja,
vakon és félig bokáig a tengerben áll,
s a kicsiny ördöggolyó-koponyából,
mint mentőautón jajgató lámpás,
négykézláb bukdácsol a Lélek a Fiú után.

Ha
(mintha gyermekanyakéz ütne
a csibész fenekére újból)
kinyúl egy gyönge kéz a szélből,
kinek nem csordul a nyála,
aki az anyatest jászolában
valaha álomra hajthatta kölyökfejét?

Összezárt öklét feje fölé emelve, ha fázik,
imbolyog a hegykoszorúkon,
imbolyog fenyők szárnyai alatt,
az anyahónalj aranyvályút keresi Cs. T.

Egy fiú meg egy lány két végén megkapja,
lesz kezükben háló,
pávafarkú lepke,
leterítik fűre,
sárga selyemhúrok siklanak a fűben,
lesz belőle hárfa,
homlokát rászorítja Föld, Ég,
fölkapják a fűből,
ott a sárga húrok
vérpiros kendővé szövődnek a szélben,
dögszívű kalóznők föltűzik hajókra,
belebugyolálnak vágóhíd-keblet,
tenger malachadától megszopott sziklák
Cs. T.-ből lila karikát csinálnak,
s ha tengerparti eső
függönyszoknyában táncol a kő közt,
megmossa a vékony, farkas fogú fickó
elvadult parkban
málló villa
arcát.

Negyven vagyok. Péternek kéne írni verseket.
Pataki Gabikának levelet.
Anyámnak zöldpaprikát küldeni, paradicsomot,
a tüdőszanatóriumba csomagot.
Az Átlósutcaihoz „Bajnokkal” beállítani,
az ágy lábánál őt csak felállítani,
s mint aki a semmiből szerkezetét kitapogatta,
fejük fölé az órát kitenni a Napba.
A külső szobán asztalt megteríteni,
az üvegveranda végén ülhetne Emmi,
amikor a hold alacsonyan fabimbót legel,
a konyha gőzéből bukdácsolni öléig el.
Közben minden fedő alá bepillantani,
porlepte, zúzott lábukat meggyógyítani,
térdelni előttük,
mint lábmosó tállal húsvét napján a király,
amíg csak szívükből az ezüst nyílvessző kiáll.
Szelíd vonakodással végül, mikor asztalra vetik,
s a halottak is, ügyetlenül, magukat elnevetik,
hogy menekül mellük földrengéséből a temetőbogár,
akkor megszólal a zene, kezdődhet a bál.
Hajnalra lukas lehetne minden papucs és saru.
Verandám lépcsőin aludhat a meleg-hajlatú,
tűzvész-szőkesége végighullámozhat a füvön.
Slim fekete zakóban a küszöbről köszön.
A nagy üvegveranda erre szétreped.
A műterem a Marx Károly utcába lebeg.
Dakáék konyhája a Csorba utca felé száll.
A rómahegyi fatornác a helyére sétál.

Kibontom arcom e gyűrött papírból.
Túl a negyvenen.
Nagy üvegverandámból, istenem,
ez maradt nekem.

Nolipa István Pálnak

A petróleumlámpa
magát nagy útra szánta.

Mit ér az üvegkémény
az asztal terítékén?

Mit ér az üvegkazán
egy csendélet abroszán?

Eleped a réztányér
egy vidám kondulásér’.

A lángja vörös gömbjét,
mint dinnyét osztja önként,

s szökő madárként, sárga
fejékben száll a lámpa.

Annyi minden hívja ki.
A Kosuti tükrei.

A néma templomóra.
Hogy csille néz a tóba.

Magasabb, mint a tűzfal
a szoba-ablak sóhaj.

Amiért érdemes lesz
(mégis, hogy ne feledhess!),

ha nézed: a tóra száll.
Partján biciklista vár.

Dermedten, mint a táj s a
parton alvó kötélpálya,

fakerék, meg csillesor,
mit a sötét éj beszór

fémes, hűs holdsugárral,
szemközt a téglagyárral.

A biciklista áll csak.
Mit mondhat egy lámpásnak?

Nem kérdi, mit keres itt,
felkapja ecseteit,

fehér mappáját fogja,
a lámpa lángba fonja,

s ő is repül, oda száll,
hol a hajnal rátalál.

Magyarország, Magyarország
hallottál-e kosfejű Gaálról?
Most már a temetőben vár
Lacházán. Odaint magához.

Fehér erdőn sas ugat csak.
Ballag Átlósutcai András
szemközt véres napnyugatnak.
Fekete lépte mind hegyomlás.

Mártély jegén, Tiszaháton
Aranycipőjű Juhász Sanyi.
Kondája üveges hóban
letelepszik fiadzani.

Ildikónak keble közé
bevetek, Gaál, temetőföldet.
Vetés alján fekszik a lány.
Két cicijén két harmat-könnycsepp.

Gélamot, Olgát, Katalint
lehajtom egy-egy könyöklőre:
csapjon meg a hóesésben
András, faruk szamovár-hője.

Cecíliának pelyhe sincs.
Ló hátán szeret hanyatlani.
Fut a ló, fut a farkas-éj.
Csinálj babát nyergében Sanyi!

Szent Ildikó-Olga-Cecil,
nem süppedsz hóba, Magyarország.
Félig élt, félholt hátakon
lógázza lábát a mennyország.

Remegnek a füvek, cikáznak a hangyák.
A Mas d’Asil-i nyerítésben
tornyozzák a Willendorfi Vénusz kontyát.
Egyszer ő lesz a feleségem.
Hol Pattadakal Erzsébettel határos,
élek e vasalatlan ingben,
huszadik századi dolgom semmi sincsen,
hasonlítok egy napszítta, rózsaszín kopáshoz.

A végtelenség fű, hangya szövetében
súrlódott egy Nap-hatalmú kéz,
s e fakó horzsolás úgy ül az Egészben,
mintha éppen itt nem lenne kész.
Rajzik a változatlan díszítőelem.
Nyoma sincs itt más izgalomnak:
e rózsaszín üresség, honnan kikoptak,
legyen fű és hangya, s a kép zavartalan legyen.

Finom selymes állú orgyilkosok útban
fától fáig lopózva jönnek,
a gondolatok mélyek, mint kő a kútban,
gyászbojtjuk van, pedig megölnek.
A Mas d’Asil-i lófej nyerít utánam
és Willendorf mutatja kontyát,
és Huszadik Század, megmásznak a hangyák,
mint napszítta kopást a fű barbár folyamában.

(Czibor János halálára)

Újság nem jár. A rádió néma. Élek a hegyen.
Barátot nem hoz szombat délben a hajó; ha lesem,
a vad sziget mögül mint libeg elő emeletes
fehér palota a habon; hátha ott engem keres
a korlátra hajolva valaki – kémlelő szemek
hajtják fenyők bozontját félre, vagy látcső mered
arcomba. Leengedem kavicsot hajító karom,
míg hajó elől futó hullám loccsan a kavicsokon,
és minden kődarab megpendül sorban, egymásután,
aztán a zengő, szürke víztömegben felfut puhán,
közel a parthoz a tarajokra valami titok:
fehér husú faág, vagy elsodort állat, vagy kidob
a borzongó ágak alá a Duna most valakit?
…Egy groteszk sportzakós halott a zöld társalgóba nyit,
s a háttal állók kacaja, mint egy habzó viráglugas
ring és összenő a vállán, s csak áll, hogy helyet mutass,
s nem lehet kikerülni! fuss – ő a toronyig követ!
mint aki tud rólad valamit. – Vagy álom is lehet?
Vagy lomha füstkabát? – nyaralásod szelíd hetén vacog?
Ha fölhasítod, kibuggyannak a tündöklő napok:
a nyugágy hosszanti lángcsíkjai; a méz rothatag
szénából illatozik, lappang az asszonyi hajtő alatt,
An’ szikrázó haja beleázik, szivárog nyakán,
s csecsemő szagú bőre párás, mint ölelés után;
szeme, mint egy tűzbe hullott akvárium, lángba kap,
rőt, függélyes orsókként táncolnak benne a halak,
mikor az árnyék is kékszegélyű rózsaszín pokol,
s a kigyúlt gazból egyre a szerelem vad tücske szól.
Vagy mégsem álom? Mégsem füstkabát? Jéggé hűlt folyam
vetette ki magából? … Feláll. Indul tajtékosan.
Szikkadó habu víz csorog a föveny köveire.
Vajon a zöld társalgó kacajait széttöri-e?
Meghajol. De, hogy boldog vagyok, megkérdi-e vajon?
Lépked, s a hold rézsű sugarain ott marad a nyom.
…Asszonyom faggat, hogy hol jártam, és honnan e hideg?
– Barátaimat vártam, hogy úgy töltsük be a hetet,
kép és dal között, míg aranyszínű szombatunk kihuny,
mint odahaza. S lapos kavicsot szöktettem bizony,
mint egy gyerek, de sehogysem siklott vizen a kavics!
Kőre hajigáltam, de tíz közül, ha egy célba vitt.
A napsugár fénylő kártyalapjait is elnéztem,
hogy lökte fel a szél a pillangóvárat egészen
egy pillanat alatt! S hogy újra felépült, s ugyanott!
Felhőben zizzent kalászként – egy szálat nyakamba dob! –
vártam behunyt szemmel sárga szalmaszálát a fénynek.
S nem jött a hajó. Tudtam, ma már ide sem érnek.

Újság nem jár. A rádió néma. Rám híre talált:
groteszk sportzakójában, barátok helyett a halál.
Hogy reményem benne süllyedjen el, mint levert harang.
(Tudnád, a halálnak hány atmoszféra nyomása van?)
S zsákmánya, a rábízott teremtés, mint ördöggolyó,
(faraghattam, s hiába, hogy elefántcsontból való!)
verődhet a semmire szálló lélek oldalának.
Meghalt. Meghalt, mielőtt szavai kimondanának.

A semmi ritkás facsoportján bolyong keresztül ő.
Mint a New-Yorkban, kóbor lelkek közt múlat az idő;
éteri habú sörrel nem bírván szomját oltani,
felidéz, míg csillagpor-plasztronú lakáj dobja ki,
s a semmi süppedő sarán botolva színjózanul,
felsuhan, mint homályos lift, mi űri aknába hull,
rosszcsont óriás játékaként, szeme előtt a Föld,
a pesti agglegény-ágy, ahová utoljára dőlt,
s ravaszul, tömlöcfalakon át a lelkiismeret
(hisz csak akard! Földig vissza telefonzsinór vezet!)
hát mondja, mondja, s dallam és kép rekedt jelzéssel fut!
Még soha ilyen cet-nagy szavakat! ily tengertarajút!

A semmi ritkás facsoportján mégsem tör át soha.
Salétrommezőkön eső lesz, s lesz belőle moha,
a bolyongó bokáján vénecske szakállat terít,

míg kerülgeti az Isten pórusait, a semmi krátereit.

Bensőm azt mondja: Írd, írd meg a (tá-ti-ti tam-tam…)
De hiszen, mondom én, tulajdonképpen már megírtam.
Tulajdonképpen, mondja ő, utánozhatatlan szóvéggel.
Ez a hangsúly úgy szól, mintha bírák a pálcát törik.
Az ajtónálló hangja ez, akit felhatalmaztak,
maga döntsön, kit enged a trónus elé.
Azt akarod?… – Ó, mi mást is akarnék tőled?
S a kérdőjel sokáig lebegve áll a szájon,
mint betegápolóén, kit a túladagolt türelem
a reményvesztettség árkába taszít.
– Tiéd ez a délután. Az opálos nap. (S most
rám zúdítja az apró megfigyelések egész sorát.)
Vágj keresztül az erdőn, ahol a nap süti;
egyáltalán, mindig a nap alá heverj, a tisztásokon,
ahol kék-fehér-zöld hópelyhekből állnak össze a virágernyők.
Menj végig a fasoron. S ha a nád közé érsz,
ne próbálj félrelépni – arany özönben ott sem érhet baj!
A rókalyuk, persze már lakatlan, de a lapos sziklapad
szinte puhává mállik a fénytől. A kőfejtő kútjára
kimásznak az alvilágból, és sütkéreznek a lekaszált foglyok,
bátran szólítsd meg napból visszaverődő árnyékukat.
S madárszemek követnek a fák koronáiból,
ha tovább kószálsz.
Mert az egyformára szabott börtönablakok előtted
pupilla nélküli vak szemek a napsugárban.
Tudvalevő, hogy szigorúan tilos kinézni rajtuk.
Az őrök őrtornyaikban háttal állnak, mit nekik
az aranylavórját szikráztató nagylány, a hegyi tó!
Pedig ropogós, fehér mandzsettával nyúl,
mint a pedikűrös kisasszony,
az erdő föld-alsószoknyája alól szégyenlősen kibújó
ezer lábujj után,
s illatos habszivacsával, körömollóját villogtatva,
lábsói gyémántkásáját pakolva széjjel,
vidám munkába mélyed.
És mit nekik te, felkerekedett apró madárijesztő!
Hiszen arcodat még bentről ismerik;
felőlük bármikor visszatérhetsz:
háromlábú széked és északi ablakod alatt a vonító eb
testvérként fogad,
s a szumán öltöny*, vérfoltjait rejtegetve, a folyosó
kőboltjaiba verdesi
lompos ujját, ahogy magától jön eléd. (Hát nem kedves tőle?)

De egyszerűbb, ha jobbra fordulsz. Ott, az árokszélen ül
a Törtkarú Kislány; a puha föld
betüremkedik lábujjai közé.
Ha megszólítod, átvisz a házon. Kézen fogva imbolyogtok.
Levéllegyező suhogás: zsenge kukoricabajusz csiklandozását
érzed ágyékodon. Mint forró homokviharban
a földhöz tapadó sejt kétfelől két csupasz, égő sivatagi dűnét,
érzed kétfelől az ágaskodó combot,
izma feszülését, lábujja görcsös földbe-markolását,
azt is, ahogy virágvér tapad talpa redőihez.
Rövidebb úton vezet a ház elé vissza, anyja kosarait
megszedi barackkal
(tört kézzel, gondold el), és messzire elkísér ép karját
derekadra fűzve, gubancos,
virágomladék-szemetes fejét szívedre tapasztva.
Ő veszi észre, ha kiemelkednek mocsaraikból
a lóállkapcájú szúnyogok
s megrohamozzák a nyitva felejtett ablakot.
Ő nyom kezedbe fegyvert, füstölgő nádbuzogányt,
és úgy válik el tőled a hídon, állva középen,
mintha fehér, szent szobrocska volna.
(Régi kis szent jótevő szobra, lám, a karja is törött már.)

Most aztán vesd el magad, s szüntelen hadakozva
a vérszívó haddal,
bukj be védett szobádba, elő a papírt, a tollat!
Lement a nap kint – most jön föl benned:
világít, hogy fényén törleszd tartozásod.

* szumán öltöny (jegyzet)