(Gérecz Attilát második sírjába temettük)

Lábam alatt a rög. A rögben
szétfoszló férfiöltönyödben
kékszínű pelyhekkel álladon
rád lelhetőn, s jaj de változottan

a fénytelen, sűrű zsírú éj
húsában, mint kinyúlt holdkaréj,
tisztán, mint fém ér a kőlapon,
bezúzott rög, tested hever ottan.

Mily könnyű voltál! Karcsún szökkenő,
finom művű-formájú erő!
Hogyan, hogy mélyen mögém s elém,
alattam mázsás súllyal e kemény,

halálban megnőtt gyerek férfi
mindent takaró titkát méri?!
Jaj hogyan, hogy az ég peremén
ő nyúl napunk után fémfeketén?!

Csontkézzel, fémfeketén, s ujja
lesz most már ötágú bitófa,
nehéz, csontgallyas néma erdő,
ijedelmes sűrűjén eltévedek,

tüskéi tépkednek sírig rongyot,
ős állat-csupasszá lebomlok,
foszlom egyre, mint ritka felhő
– s élek! Nem rejthetem szégyenemet.

Ki: áll sivatag sópartjában,
állok börtönnél zártabb házban,
kialudt fény, mi egyre ritkább
sugarával sebeim öntözi.

Cserélnék én már hullazsákkal,
földbe fekvéssel, nyúlt bokákkal?!
Köldökre csüggő fejem mit lát?
Sem-ég, se-föld himbál, füst-közi.

Sem a Földre, se máshová nem!
Hádeszibben szólhat-e ámen?
Hogy kijelölt e lebegésben,
nem érkezem meg, sosem távozom.

– Mért szégyenítsz meg, én sem élek!
Két végével az űr hogy éget,
nem visz csapás az Úrhoz mégsem,
hogy érted emeljem rá botom.