Póklábak futnak, holdtól átvilágitottak.
Nem ijesztőek. Csak szomorúak. Halottak.

Erzsébet alatt megkerülik a volt tavat,
híd karfáján nem pottyannak le. Nem szamarak.

Nagy szomorúan mutogatják tudományuk.
Átfutnak egy szalmaszálon, mint légtornászok.

Futás közben a régi lámpákhoz ragadnak,
helyben futnak ott, mig a fényszálak szakadnak,

mikor kútvízre találnak, belemerülnek,
a buborék gyöngyei bőrük alá ülnek,

buborékostól futnak, holdfénnyel kiverten,
Bábel úr trafikja helyén szél, papír lebben.

Ó, Bábel trafik! Bábel trafik! Mennybevalót,
vesznek itt majd pipadohányt, zord aranybagót!

Majd eregetik futás közben – nem szamarak!
még kékebbek, még áttetszőbbek a füst alatt.

A szél, a szél, a sárkánypapírfarok zörög,
a ház helyén, vevők helyén zörögve röhög,

a volt trafikban holt Bábel gyanúsan matat
– s bajszos száján egyszer csak ott a rozsdás lakat.