Elmulasztottam a ház elé ülő hajnallal beszélni.
Az álom ragadó párnaalagútját nehéz odahagyni ilyenkor.
Veled álmodtam, ki elhagytad aranyozott cipőidet,
s veled, Kosfejű! Félbenyírt csigáid szürke hó havazta. Az öregkor.
Mert matuzsálemi kort fogsz te megérni, mikor temetőnk
Erzsébet körül fölfalt már minden krumpliföldet, füvet, fokhagymaágyat;
az elfogyasztott nők apró koponyáját, gyerekbordáit
kőrózsák alján számlálgatod, s üresen világítanak rád a házak.
Ó, Állatképgyűjtő, meg az, ki maga helyett egy zárt nyakú
üvegcsét járatott közénk: kamaszkora volt benne látható, ecetben.
Nem tudtátok elképzelni: hogy lehet egy szegfűszál király!
Rövidlátók! nem voltatok-e magatok oszlop, királyi, szétesetten?!…
Részeg! Mikor már csak az ökörnyál kötözött föl a hídra,
fejed a Kakastóba lógott, s a gyalogos köpött, nem voltál-e Noé?
S a lakatlan zsidótemplommal mögötted, Átlósutcai,
hát te nem voltál-e már gyermekként király; gyermekvőlegény; az örökkoré?
Mi be voltunk zárva Erzsébetbe. S itt a hentes kése is
kurtább a kelleténél. Nagy, zötyögő zsákot sodor magával a holt:
meg-nem-élt dolgok redőzik, mint levegő a harmonikát,
s hogy mi minden lehetett volna, az Írás, melynek betűje megdőlt, ha volt.
Férfiak! (kikből semmi sem lett) de szép is egy városon át
úszni hajóval! A tornyokon szüntelen harangok zúgnak oly erővel,
hogy körözni kezdnek a fölvert galambok, tollukat ejtik,
oroszlánszíved arany burokban lángol, s dicsőségedbe emelődsz fel!
Ti férfiak! Kiknek sorsa belefér a fölfordult bogár
csontteknőjébe, nekünk egy félig vak ló sem jut a városon keresztül,
pedig még az is szép! lassú baktatása, fekete forgó
és karinges utcagyerek… De hát ettől még szerettünk élni veszettül!
Mi kardforgatókként levágnánk Erzsébet kapujában a
Sárkányt. Boxolókként az ő tört színeiben, neki aratnánk diadalt.
Munkásokként futószalagjainkra szerelnénk rá Budát:
nyírt gyepágyai önkívületében az örömből itasson kortya majd.
Elhányódik az ifjúság, mint homok közé kevert ékszer.
Erzsébetből mégse bont soha semmi ki. Köveihez nőtt vállunk int.
Csupaseb életünk addig sem nyílott, mint egy szegfű, mégis
az volt ám csak a királyság, mikor mi együtt jártunk mind.