I

Barna kosztümében ma kétszer elment.
Csók nélkül. Fején kis köd-sál, a hajszínt áteresztő.
Este a tükörben elnéztem hosszan,
hova fér el rajta házassága, a négy esztendő.

II

Régen repülőket képzeltem köré.
Fekete felségjelű gépet, ezüst ejtőernyőt.
Mint virág körül repülnek a méhek.
Messzebb utazó fények tűzik át a ködlő kendőt.

III

Karját a fények, sovány keze képét
ne hagyják el, megőrizzék, ahogy fogja a fiát,
ha behunyt szemmel, tőlem távolodva
úgy lép, mint aki a Labirintus kapuján kilát.

IV

„A tied mellett milyen nagy szemem van”
szólt tegnap, s – ha úgy, mint nekem – nagyon tetszhetett neki,
hogy állt a konyha földi óaranyban,
s a visszapergett idő folyosóin a tükrei.

V

A pilisszentkereszti forrás, ahol
alvó szánk összetapadt, mint levélen a boriték.
S egész délután, mint két villámsújtott,
feloldás nélkül kulcsolódtunk – ős, aranykori kép.

VI

Betakarja a lélek, mit a szélvész
nem kezdhetett ki. Tart szénaszagú éjszakáiban.
Kosztümös válla, ha fiához oda-
hajlik, majd megőrzött kincséhez kulcsot kap fiam.

VII

Mint napsütött tisztásra a sötétség,
mint bokára hurok, csapódott sorsom s metsz rá sebet.
Ideges orrcimpám érzi: kísértő
még sosem húzott égő múltamra simulóbb heget.