Bensőm azt mondja: Írd, írd meg a (tá-ti-ti tam-tam…)
De hiszen, mondom én, tulajdonképpen már megírtam.
Tulajdonképpen, mondja ő, utánozhatatlan szóvéggel.
Ez a hangsúly úgy szól, mintha bírák a pálcát törik.
Az ajtónálló hangja ez, akit felhatalmaztak,
maga döntsön, kit enged a trónus elé.
Azt akarod?… – Ó, mi mást is akarnék tőled?
S a kérdőjel sokáig lebegve áll a szájon,
mint betegápolóén, kit a túladagolt türelem
a reményvesztettség árkába taszít.
– Tiéd ez a délután. Az opálos nap. (S most
rám zúdítja az apró megfigyelések egész sorát.)
Vágj keresztül az erdőn, ahol a nap süti;
egyáltalán, mindig a nap alá heverj, a tisztásokon,
ahol kék-fehér-zöld hópelyhekből állnak össze a virágernyők.
Menj végig a fasoron. S ha a nád közé érsz,
ne próbálj félrelépni – arany özönben ott sem érhet baj!
A rókalyuk, persze már lakatlan, de a lapos sziklapad
szinte puhává mállik a fénytől. A kőfejtő kútjára
kimásznak az alvilágból, és sütkéreznek a lekaszált foglyok,
bátran szólítsd meg napból visszaverődő árnyékukat.
S madárszemek követnek a fák koronáiból,
ha tovább kószálsz.
Mert az egyformára szabott börtönablakok előtted
pupilla nélküli vak szemek a napsugárban.
Tudvalevő, hogy szigorúan tilos kinézni rajtuk.
Az őrök őrtornyaikban háttal állnak, mit nekik
az aranylavórját szikráztató nagylány, a hegyi tó!
Pedig ropogós, fehér mandzsettával nyúl,
mint a pedikűrös kisasszony,
az erdő föld-alsószoknyája alól szégyenlősen kibújó
ezer lábujj után,
s illatos habszivacsával, körömollóját villogtatva,
lábsói gyémántkásáját pakolva széjjel,
vidám munkába mélyed.
És mit nekik te, felkerekedett apró madárijesztő!
Hiszen arcodat még bentről ismerik;
felőlük bármikor visszatérhetsz:
háromlábú széked és északi ablakod alatt a vonító eb
testvérként fogad,
s a szumán öltöny*, vérfoltjait rejtegetve, a folyosó
kőboltjaiba verdesi
lompos ujját, ahogy magától jön eléd. (Hát nem kedves tőle?)
De egyszerűbb, ha jobbra fordulsz. Ott, az árokszélen ül
a Törtkarú Kislány; a puha föld
betüremkedik lábujjai közé.
Ha megszólítod, átvisz a házon. Kézen fogva imbolyogtok.
Levéllegyező suhogás: zsenge kukoricabajusz csiklandozását
érzed ágyékodon. Mint forró homokviharban
a földhöz tapadó sejt kétfelől két csupasz, égő sivatagi dűnét,
érzed kétfelől az ágaskodó combot,
izma feszülését, lábujja görcsös földbe-markolását,
azt is, ahogy virágvér tapad talpa redőihez.
Rövidebb úton vezet a ház elé vissza, anyja kosarait
megszedi barackkal
(tört kézzel, gondold el), és messzire elkísér ép karját
derekadra fűzve, gubancos,
virágomladék-szemetes fejét szívedre tapasztva.
Ő veszi észre, ha kiemelkednek mocsaraikból
a lóállkapcájú szúnyogok
s megrohamozzák a nyitva felejtett ablakot.
Ő nyom kezedbe fegyvert, füstölgő nádbuzogányt,
és úgy válik el tőled a hídon, állva középen,
mintha fehér, szent szobrocska volna.
(Régi kis szent jótevő szobra, lám, a karja is törött már.)
Most aztán vesd el magad, s szüntelen hadakozva
a vérszívó haddal,
bukj be védett szobádba, elő a papírt, a tollat!
Lement a nap kint – most jön föl benned:
világít, hogy fényén törleszd tartozásod.