Kék ing, kis fehér kabát – kék kiskabát, hófehér ing.
Útközben combjukról le, bokájukig nőtt a nadrág.
Legördült, mint az ifjúság színpadán a függöny,
hossza földig ért, s a két vásott angyal járt már – nem röpült.

Addig a Török Flóris utca kövei fölött repültek,
s ahol a 31-es balra fordul a Dezsényi ház alatt.
Éjféli lebegésük én nem feledhetem.
Szárnyuk végigkarcolta a bombaszilánkos gipszhomlokzatot,
a gimnázium műtőjében a félhalott katonákat,
a csontfűrész kopár fényét
sovány árnyuk eltakarta
az átázó gyékénykosarakon,
amputált lábszárak s kézfejek megdermedt zeneszerszámait.
Mintha kék és fehér ingük alá szorult volna
az összes kitépett hegedű, zongora és dob,
az összes együgyű orosz harmonika,
fa és elefántcsont billentyűsorok, pásztor lantok,
Bartók kalapácsai, zenélő fésűk, papirosok,
úgy akartak ők énekelni a katonakórház tornya alatt.

Az összes féllábú csatár gólvágya egyesült bennük,
bokáig remegtek a lebegésben,
mint helyhez láncolt gépcsoda begyújtás után,
ez a szerelem, mint az izgatottan kapáló lóláb kivágott
az utcasarkon mozdulatlan lebegő fiúkból.

Soványak voltak, mint egy kürt fuvókája.
A Kék-ing, Kis-fehér-kabát szőke haja hosszan örvénylett
és sugárzott, mint a trombitatányér.
A Kék-kiskabát, Hófehér-ing angyala vásott mongol arccal lobogott:
Polgármester, aki bevonult a Romvárosba,
hogy jobbja felhúzza az első kéményt.
A Főkormányzó, ki bevonul a Romországba,
a fölhasított férfiakat leszedi a mészárszékről.
Égő nyakú Király, kin a Dalí-zsiráf fióksora
acél-kattanással nyílik folyvást,
s facsemeték, csatornacsők, vízszórógép, magot vető helikopter,
automata tojásgyárak, nem-tudhatni-milyen-gépek,
tartályhajók, olajkutak, acél és vas-szauruszok
rohannak a nyögő földre.
S ő, a táncra kerekedett Karácsonyfa, a hóval lepett nagy Pusztában,
utolsó királyi zsákját is kirázogatja, medvekarokkal lehajlik,
és felkent, pazarló kezével
világra segíti az első újszülött fiút.

Az anyát jószagú ágakra ültetik,
vastag gyertyákat gyújtanak válla mögött,
hadd ugráljanak a kis, fényes lelkű lángok,
kenyeret szeletel, húst az apa, kirakja tojással,
eperszínű bort hoz, verejtékes üvegében régi üvegdugó.
Ő meg, a Főkormányzó, a Fagybirkózó,
kiteríti az ázott kapcát a vaskályhához kötött drótra,
megenyhült, kövér Dzsingisz-Kán-fejét párnára ejti,
nézi a pohár bor eper-lobbanását,
de mögüle már a Török Flóris utcai éjjel,
mint távolról fodrozó hálóingű nő,
elvonul előtte, s csillagfényével megáll,
és Dezsényi úr ablaka alatt a két vásott angyal,
Kék-ing, Kis-fehér-kabát – Kék-kiskabát, Hófehér-ing,
hangol a nagy zenére, góllövő cipőjük kő fölött lebeg.

Néha három lefüggönyzött egyforma autóroncs rohan,
iszonyú benzingőzben gonosz pofájú lóvontatású,
rozsdafalta csapkodó sárhányóval csörömpöl végig,
zeng államfői dagadt dudája,
befordul a dögtemetőbe.

Fals füttyszóval tolja fakerekű taligáját a kisebbik Balzám,
büdös gyertyát csomagolt újságpapirosba, azt emeli,
„Mi az istent másztok az égbe, Ricsi!” kiáltja kötekedve,
„Gyere haza, paprikás krumplit főzött Eta és anyád!”

A Rákóczi-patika előtt volt a krumpliosztás.
Abba úgy belemelegedtek, piszkos kezű bűvészinasok,
a kék s fehér ing ujjaiból potyogott a krumpli,
a nyakkivágásból, apraja a gomblyukon át,
bele a kosarakba, ládákba, vödrökbe, zsákokba,
szemétlapátra, öregasszony szakadó kötényébe,
a lány bekötött szárú nadrágba rakta, hátára vetette,
boldogan nyögött az anyó alatta, bot nélkül járt,
megsütötték a platnin, rotyogtak leszakadt fülű fazekakban,
az asztalok közepén, kisbabák keze közt,
a fűtő parázsba nyúlt s fekete tenyerére onnan kivette,
fújta és csititgatta, mint egy alvó selyembábot.
Még soha Erzsébeten ennyi zsonglőrt!
„Tizet vettem a számba!” „Engem bezzeg nem éget!”
„Nem harapom, lenyelem, pelikán se különbül!”
„Ez a krumpli tojás lett, libatojás, aranyom!”
Ők meg ott a vagonokban rázogatták kis kabátjuk,
fűzögették rossz cipőjük,
mint ministráns a hármascsengőt,
a kék kabátot, fehér inget,
mint inasokból felnőtt rabbik,
csodatevő alázattal emelték a bölcsek kövét,
a hétszer-rejtett-nevű Istent,
a vasgereblye sebhelyével megbélyegzett fagyos krumplit.

Útközben combunkról legördült a nadrág,
legördült, mint az ifjúság színpadán a függöny.
Elfeledteti repülésünk, eltakarta lábunk lebegését.
Eltakarta a forradalom angyalait.