A kémények virágfeje névtelen.
Öreg fehérnemüként lepi a hamu.
Érzékeny, puha cirmokkal a füstmacska
úszik ki belőle, ó, ó, miau.

A szélső házak cseréptarajában
szikrát vet karma, a kéményre visszales,
de Duna fölött feje elgurul, farka
széttörik, s ó, a lába felhőpálca lesz.

A kémények szára fekete. Sója
korom. Befalazott, megvénült tündér
kiáltozását fojtaná magába?
A gyárkémény hosszú, mint az egyedüllét.