Hamutündérek.
Régóta ismerem őket.
Alájuk gördül
mind a futóhomokszőnyeg.

Ahogy egy volt domb
a síkon púpjával dereng
– álomviziló,
perecet kér s vízbe leleng;

és mint egy volt tó
a házsorok közé bugyog,
– úszik a teknő,
min Ali trombitát fuvott;

és mint egy volt ház,
s lépcső, köd-emeletéig,
oly hatalmasok,
amint dolgaimat nézik.

Előhozzák a
régi lámpakosarakat,
a borbélytányért
megpendítik hónuk alatt,

s ha jókedvük van,
mint berúgott fuvarosok,
sült kolbászt esznek,
s hány tepsi hurka rotyog!

Mekkora réztál
van tele pottyadt eperrel!
Ugrik a tallér,
ej, te, kötődbe seperd el!

Mások azt mondják:
nincsenek is. Lyukas lavór
kacér zománcot
a szemétre szikrázva szór

– de csak a semmi
mossa meg benne a haját.
Csak tudj nevetni! –
néznek merőn a maskarák.

Szemük se rebben.
Legfeljebb a pálinkakorty
csobban a szájban,
(mind ó-hasú üveggel hord).

Aztán 10 után
a Kassa utcában pengve
pattan a horpadt
szelence alakú EMKE,

s a pódiumra,
mint egy óratolvaj belép
gyermekkoromból
hány elmosódott színü kép.

Ezer felvonás
állóképsora lepereg.
A kirakatból
Wolf Feri mellszobra nevet.

Az eltemetett
kisfiúk az elemiből
minden bukásom
kijavítják. Fújják. Miből?

S míg e kávéház
négy fala, mint egy rossz tévé
szikráz, s elenyész,
ők megkötik, mint egy kévét.