A költészet irgalmáért

Másfél órája várlak, mint akinek megígérték.
Kirakom magam köré, mint vándor a ráncossá apadt batyut,
e félig kialvó, didergő belső alkonyatot,
a kiürült fürdőház iszonyúan hideg vízszagát s kékjét
a fakó medencéknek. A ponyvákról leperegtek
a nyár víg csúszómászói, a bordó stráfok,
laticel bélésüktől megfosztott fehér székek
megtorpant pózban guggolnak, mint a nyírt lábú kutyák.
Az előkészített futószőnyeg göngyölegébe
valaki belerúg, széklábak közt vérző ősz terjed,
a semmire csatolt színes saruk mind leugranak
a hosszan végigzuhanó piros tetemről.
A tolvaj képzelet egy alakot lök rá tétován,
s ő elindul az őszön a szoborhátakat
kerülgetve egyre, át a női azúr napozón,
az elhagyott hintákat bebugyolálja az árnyék, és a korlát
amerre egyre sűrűbben ereszt gyökeret, messze,
hol föld után víz jön, s a vízen néhány koraesti csillag sárgul,
ott, kihull a képzeletből. A szőnyegen szél söpör.

Mint akinek megígérték. Készülök napok óta.
Harmincnegyedik éve. S a tolvaj képzelet mind ügyetlenebb.
Kirakom magam köré, amit ad. Itt a fiam is.
Megmutatnám a lágyékát neked, a gonosztevő létezés
ha kifeszíti a száját. Lepkezabáló részeg
az öröm, fehér botját elhagyva tántorog át életemen,
de fülébe dugig döfi tehetetlen ujjait,
ha e soványka ráccsal kerített ágy elé vonom,
ahová visszavárlak, mint a medencék a nyár vizét.
Irgalmasságod add nekem! Erre szorulok.
Kegyelmet kérni várlak itt meg Szépség, őfölötte.
Csak azt, hogy oldd a görcseit… Tegnap este egy bél, kíntól űzve,
mint kígyó, a has fészkéből sziszegve elszabadult,
le a herébe. Majd a kés ejti el. A tilosba tört
célszerű résszé szelídül a műtő tükre alatt.
Lehet. De egyre ügyefogyottabb képzeletemmel,
ha az elmenekült szelíd évszakok után várlak,
belőlem ez a kép pereg ki egyre, mint a kukacos borsó:

Fiam ágya. Az éggé kövesült ég fölötte.
Kín, amelynek nincs miértje sem. Az isten nélküli magány.
A kiürült fürdőház hideg vízszaga.
S csillagszemei kékjének értelmetlensége.