Engem az emberi dolgok eljegyeztek.
Ha két háromszög úgy hajlik, hogy csúcsuk összeérjen,
megértem azt, hogy szerelem ez, vonzás.
De az X nem érdekel,
csak ha megengeditek, hogy lássam:
keresztjét állította fal mellé valaki
és tréfásan megdőlt.
A csillag nem érdekel,
csak ha szabad fényes gömbjét
mozivászonnak látnom,
s ha itt, a fülem mögül mutatok iát,
róla kozmikus nagyságban árad felém vissza
(s ha szabad e vetítéshez az űr hárfásait,
selyemlábú angyalokat szerződtetni,
felhőfrakkban, égszínkék kottatartókkal).
Szeretem a szeretnivaló eszmét is, a holnapot,
de hadd valljam be: százszor inkább a Mát!
A bölcsességgel úgy vagyok, hogy nem törekszem rá.
Nem idegen tőlem az igazmondás,
de csak idegent merek dicsérni,
(talán ez is azt mutatja, hogy éltem) –
kikhez közöm volt a Föld lakóiból,
bocsássatok meg, megérteni szeretném.
Felmagasodni, fejem felemelni!
Igen, szép szárny, repíts!
De megrendülök, ha hóhérral találkozom:
nem hiszem el róla, hogy ember.
Vele nem akarok repülni sehova.
Sohasem szerettem a magányt; de társaim! emberek!
magamban sohasem voltam egyedül.
A lét alja, a halálos veszély,
az eleső körül a föld
s a földközel
mindig tele van segítő kezekkel!
Hogyan lehetnék háládatlan
hozzátok, rokonaim, szegények!
Nektek mindig köszönni fogok.
Egy madár mondanivalója szól az énekemben.

Ha van küldetés,
akkor csak ez: folytatni az
öngyilkosok énekével:
„íme, hát megleltem hazámat.”
Szólásra bírni a halállal
tömött szájat, ahogy élne.

– És mi volt a mondanivalója?
– Hm. Furcsa szerzet. Sokat ígért és…
– Nos?
– Hosszú autóútra vitt.
Éreztem, amit mindig kikerültem: ez az.
Néztem szívdobogásomon át.
– Közben mondott valamit?
– Nem hallottam.
Lenyűgözött az út egészen.

Mint egy lépegető templom
csontpálcára tornyolt hajjal
jön a szenegáli asszony

Ősanya-ős ki rám talált
emlősora hintáz puhán
lánysereg mely koromba’ hált

Hallgatásod tigrislépte
ős-szobrocskák megnyílt ajkán
vonul át még feketébbe

Emlékezés előtti báb
együgyű hit – vakon nézett
a nemlétezőből valaki rád

Kőfekete hó nélkül a fagy.
Fából faragott madarakat.

Az álló kocsi is földbe nőtt,
vár a zsugorodó ház előtt.

Vonzza a mély most az ágat is,
madarakkal hajlik hátadig,

pedig a hát is hajlik, mered
küszöb kő magasára szemed

s érzed, még egyre zsugorodik
kő, fa – ne nézz a kocsiutig!

Ott az üvegtörés hangú csend
lámpafénybe süppedt falú, leng,

és nő, és nő, és függ növekvö ég
alattomos pengéssel föléd.

Késárus késeit kirakja,
s peng a penge – ilyen a hangja.

A végtelen lépcsőszinteken
mindenütt egy késárus terem,

néma buzgóság sürög, motoz,
a kirakat zeng, késes doboz

búg fel, az oldala szusszan – és
esni kezd, esik föléd a kés!

Látod, éppen itt, alatta vagy:
lecsörömpöl lépcsőin a fagy,

lapul a földhöz, ami csak tud,
van-e menekvés, tűzalagút?

Kívülről fordulj befelé? Ó,
belülről hová mehetnél, Jó?!

Kívül, belül, mindig összeér,
és örökös a kéz, mi késhez ér.

És csábít ez a nesz, és ijeszt,
rossz ujjongással zuhanni kezd,

pörög mint orsó, s ha fönnakad?
A hóhér pengétlen kést ragad,

csak élből áll, vékony íve tűz –
a sintér talán messzibbre űz:

vörösrézdrótra fűzött herék
csapódnak szemed közé – elég?!

Sintér vörösrézdróttal üget.
Kutyák rejtenék heréjüket.

A hóhér majd ingre vetkezik.
Késsel finom fajdkakast eszik.

Kőfekete hó nélkül a fagy.
S nem találod, nem leled magad.

Csak a kés, a kés, ez a kés-nesz!
Minden perc összevesz, szétvesz

két pengét s az cikkan és harap.
Elég! Bárki légy, fölrázzalak!

Ki naponta hétszer költözik,
s nem magától – őrkezek lökik,
a váratlanságok derekuk
az előtt fellegekbe szövik.

Minden új a réginél régibb,
hátrálva lép a felejtésig,
az óra nyitott átjáróház,
és szembejössz magaddal végig.

Hogy félezer ágyban feküdtél,
Egyenlítőn körbekerültél,
csillagok kazettáiban is
folytatásos álmodban ültél.

S nem leltél semmi bizonyosra.
Egyenlő mind az álmok hossza.
Csőágy sarkán ül szíved, árván
az Egyenlőség Jelét osztja.

Ez a két kurta vízszintes szár
párhuzamos, és úszik, nem száll,
közömbös, bárhonnan vétetett,
behunyt szemrés és kihunyt szempár.

Minek is nézne felnyitottan?
Tigris, tetű egyenlő nyomban.
Tigristetvek félezer ágyon
vadászó, véres vigalomban.

A legirgalmatlanabb mégis:
kitörölhetetlen vagy véríz,
a sivatag szegélye ágysor,
a nőstény emlék megigéz is.

A nőstény űr akar, dorombol,
a semmi, vérből és koromból,
az óra nyitott átjáróház,
rész az arany pajtaoromból.

Fél arca mellől hajaszála
beletapad a gyantás fába,
s a vasakban illetlen ott van
a piszkos lány levágott szárnya.

Ő, aki sír, sír a kövekben,
minden percet kettévág menten,
az árnyékházak deszkarésén,
a tücskök földjén, hogy kövessem.

Fekszik a völgyben a havon
egy hadsereg, 15-től 36-ig,
a hóhoz fagyott hold közeli,
kiégett díszlete előtt
fekszik a völgyben a havon
21 évjárat, kart karba öltve.
Közöttük utcák, mint a sírkertekben,
s a keresztutca-torkolatban
itt egy ló, ott egy repülőroncs
nyerít, nyikorog. Zabla, légcsavar
zördül, kattog – panaszol valamit.
A kitörölt-tekintetűeknek?
Mint üveggolyóba fújt füst,
szemükben rebbenetlen áll
a pamuthomály.
Mit nekik már a ló,
ha verset ír!
Mit nekik már a légcsavar-ének!
Csuklón csüng a baba-koráll
meghosszított cérnaszálon.
S egy pléhbiléta
két szálkás K betűvel.
Itt fekszem,
százféle lenyomatban.
Soha semmi fegyverhez
nem értő kezem.
Átüvegesedett a hétköznapi,
a meghalt arcél.
De az Idő, üveg alá zárt óra,
mint bezárt gyermek ökle az ajtón,
feldörömböl
a mínusszá rándult szájon.

Félem a holnap
vak viharait!
Férfikoromban
az inas lapít,
ki toporzékolt,
hogy szívén a menny,
de nem hajtott rá,
nem, a kutya sem.
Szép, szép zászlaját
elcsúszva vitte,
könyékig kopó
keze közt hitte,
de visszatér majd,
a renden áthág.
Fejemre dönti
a rothadt bárkát.

A motor duzzadó erejü, vad
tornászcsapata felhörög.
Ők kihegyezték lángpikáikat.
Ők borotvával metszik üstökük.

Őket nem érheti meglepetés.
Tartalék tőreik vannak.
Gázt ont, reszket a motorszelep és
feszül a szél a bukósisaknak.

A pont-célt átütni lapockádon.
A kirakat üvegében,
a félmeztelen próbababákon.
Gázolás. Gázolás. Ez az éden.

Néha nyomukban, hallják, morajlik,
hallják, a sziréna hevül,
és páncélautósor patakzik,
tankok orrszarvú oszlopsora dől.

És fölrobban a látóhatáron
az utolsó állomás.
Pozdorjává tört keretben álom.
Sapkát le, ha itt a leszámolás.

Szakad a benzingőz géplovukból.
Oroszlánszívük remeg.
Hallják, metszett torkú flóta mordul.
Hajtja a láncrafűzött lelkeket.

Csavargom. Festők utcái. Zárt út.
Egy félig szétszabdalt repülőgép.
Negyvenöt lecsorgó tartály, balra.
RIV-fölirat héja-szárnya.
Megszédülő betoncsíkon
kék trikójú biciklista
tapossa a pedált alva,
azt álmodja, RIV-tartályok
kővel teli hengerei
kapaszkodnak kerekére,
röpül velük át a Dunán.
Röpül. A sín hurkokat vet,
mint pókháló szála szétfut.
Piros zebrák merev nyakkal –
egy-egy sínpárt közrefogtak
a szegett-fejű sorompók.

Kamaszcsípő átmérőjű
cső fölött a gazszedő lány,
rikolthat a jelzőharang,
alszik mint egy tollaspárnán.
Haboznak az őrbódéban.
Félúton a sorompópár
billegve nyit egérutat.
Ócskavashegy. Iparvágány
hullagépek alagútján.
Rozsda boldog bársonyában
kézfejtelen könyökcsövek.
Ide jött a vaskirályné,
mikor fodor haját nyírták,
ezüstszürke s vörös haja
sivatagán köszörűgép
szól középen, magányosan.
Tavak sora meredélyben.
Vegyszer bűze. Kénsárga hattyú
bújik elő kipányvázott
téglakémény kosarából.
Omlatag beggyel, siklás közben
szabja széjjel Szél szabómester.
Egy fekáliamező a napsütésben
gőzrózsa sövényeket növeszt;
fahántolók telepénél
kád köré szórt meleg rongyok
mindenfelé – a kibújt fa
extázisban napfürdőzik.
Kőszáli sírkereszterdő,
külvárosi gipsz galambpár,
turbékolás – sírkőnegyed.
Hivalkodva fénylik egy bádog
szemétvödör a köztisztaság
udvarában. Kutyák őrzik.
Szögletesre sűrült éjjel
pihen benne; érintetlen
forma vár a tartalomra.

Csavargok. Nem jegyzem, merre.
Óráim szerkezet nélkül
telítődnek, mint a limlomzsák.
A vers után megyek, ami
régóta nincs. Igazságként
azzal van, hogy nem kerül elő.
Szagát nem vette tigrisorr,
mégse más, űzött hiány csak.
Róla senki nem mond igazat:
vele szembe senki se került,
Diotíma ablakáról
soha nem mondták el nekünk:
összességünk visszfénye csak.
Mégis, vess minden jelképet el,
létrákat és lajtorjákat,
tyúkfeljárót, padláslépcsőt,
vaskorlátú csigalépcsőt,
tűzoltólétránk, palotánk liftjét
mindétiglen feltámasztjuk
Diotíma ablakához.
Mert egy kutya orrlikában
szem-nem-látta Ablak lehet.
S a költészet – egyetlen vers
agársebes üldözése –
kihasított zsák legyen bár
szerkezet és idő nélkül,
s réti fűben alvó tücsök
töltse meg a belsejét, és
vérző Canzonetta foszlány
fönnakadva a tüskében
arany bégetéssel sírjon,
mint minden ami elveszett,
Költészet, az egyetlen vers
üldözése folyik tovább.
Folynak tovább RIV-vagonok,
biciklista repül alva,
gőzrózsasövény a trágyán.
Nevetséges kék sapkában
tilosban mindig valaki!
Sárga tollú hattyút szab szét –
papucsának szíja csattog,
a Szél szabó is de serény!

Korán jött meg az öregség. Fiatalon.
Kitekintek, mint a száraz tengerszintmérő ácsozata
magamból, mert sohasem volt enyém a nyugvás,
s mint amaz bordázata közt a kékké vékonyult föld,
a tüze-hűlt szem kietlen mércéjével
parányak a dolgok.

A fertőző fagy bekeríti a dühödt öreget.
Július néha hágcsót vet le,
s elém lógatja világos lábszárait,
mint kényes ujj a szőlő fürtjét a mosóedénybe.

Az emberiség füle hallatára jajongni annyi,
mint Szalome előtt táncolni tudatlan.
Kagylóival a deres fül nem hall meg engem.
Régivágású gramofontölcsér,
bugyogva ömlik nyílásából a pincebolt-visszhang.

Hiába vannak fekete almamagvas szemeim.
Kitekintek magamból. Korán jött meg az öregség.

A hárfa, mint egy
bezárkózott asszony zokog.
Szétosztják hangját
a huzatos szoba-sorok

egy házban, ami
két tó között, fák alatt áll.
És hegyek mögött.
Az ember rá sosem talál.

S nem is keresi.
Mint sztrádán a piros gépek,
a legrövidebb
útra tör: kurták az évek.

Két lépés egy év,
mint az új lakás. Egy vagon.
Szédítő-gyorsan
robognak a fák utadon.

Oda se nézel.
Közben ráncok kaszabolnak.
Vadmacskakarma
vérez a mind kurtább csóknak.

És iramodva
amikor nincsen hova már,
a hárfa előtt
hosszú, huzatos szoba vár.

Apád temetik.
Álarcos pofájú lovat
fognak kocsiba.
Tajtékosak az orrlukak,

s a deszkapadló
foszladozik, ahol jár.
Énekelhettél
volna. De sohasem tudtál.

Fogni a gyeplőt
erősebb kéznek adatik.
De követheted
viharral szemben a kocsit.

S a hárfa, mint egy
bezárkózott asszony zokog.
Zokog? Nevet, ha
végre az ajtót rányitod.

Odú gyertyafényével jön
az enciklopédikus okosság.

Úszik a léggömb, úszik,
gyümölcsfák érnek kosaráig,
folyandár fut fel, nyújtja
az erdőmély vad szamócáit.
Egy toronyból megrakják
gyöngyház zeneszerszám-tokokkal.
Másik toronyból valaki
galamb-kalitkát ejt rá loppal.

A korsóban halak születnek.
S a széplépésű vadak este
agancsuk árnyát elengedik
a lejtőn. A háziállatok
– kivéve feketehajtókás
lábu kutyánk –
bámulnak persze.

Már suhan a magház üres hajója,
szára jeget lehelő szélbe merül,
s megpendül a kertrács, ahogy alóla
domborodik a sötét meztelenül.

A hegy oldalán rózsafa nyílik.
Nem kéri senki. Nem nyílik senkinek.
A korai bimbó korán lehervad.
Feje korán hanyatlik. Ki érti meg?

Csak a hervadás napjai a hosszúk.
A tüskék húsosodnak a fej alatt.
És nehezen, és rozsdásodva fordul,
megvakult szemmel, hol lebukik a Nap.

Mézes-szakállú kertész nem nézi őt.
Nem ing, mint kerti szélben. Védekezik.
Gőgös, színarany csúcsú rózsa belül.
Ki tudja, míg karóvá feketedik?

Hallani, amint orsózva a kígyók
függélyesen fekete villódzással
súrolják a ház falát, ahol izzó
füst nő a kéményre lángkosarával,

érzik a vének az eleven vesszőt,
csapása elől meggörnyedve futnak,
hol hagymakupolái közt a füstnek
kígyók sodródnak, babák ámuldoznak.

Egy réti arc virág-szemét
régi ezüstkanál
égett szeszét
mint lángdűnék közül
kitört tevék
a tücsökzenét
hordjuk
a Forrás felé

A város, a város tigrise híd.
Örökkévalóvá meredt ugrást alakít.
Az ömlesztett kéklő lányszemgolyó,
édes ürességgel csörömpölsz lent-fönt, folyó.
Fölötte, fölötte tömve vagy, híd.
Kék este jő. Zendítik tornyok hegedűik.
Ligetek csipogása kerekded
felhőként omlik karmazsin ablakkeretnek,
fán parázsló sebhelyet hagy a szú,
az ablak nem lát, mély, magányos Ú alakú.
Felgyújtják a szoba rőt gömbjeit,
mint ásító szájon, a lélek settenkedik
s mire a fény a víz-szemekbe hull,
kék reszketés fölül, zöld hóesés alul.
Viszik percük a piroslábuak.
Fekete tokban bársony szalagon magukat.
Sejtelmes tűzzé borzolt gyapjúing
mélyen becsavar mindent, jól zárnak melltűik.
Kék este jő, így számlapja nincs az órának.
Gyújtják a szájalakú lámpákat.
És imbolyognak, és tömve, és tömve a híd,
ha keresnél, se találnál valakit.

Inas faragta málló kőből.
Elfaragta.
Mikor látta, hogy a mintát
már nem képes utolérni,
szabadon: harag s röhej között
kénye-kedvére összecsapta.

De történt, hogy jöttek fővezetők
a gót templomot megszemlélni,
s az építész,
ki a munkával elmaradt,

hogy a hézagot kitöltse,
szobrai közé tette a disznóságot.
Tudván: ki sokat lát,
nem néz az egyre.

Ám a kardinális, a bolondos,
a faragott kőhöz mit sem értő,
a szépre vak, megállt előtte,
s kegyet akarván gyakorolni
– kimagasló! – szólt, s száz dukát
repült sávos bársonytokban az építészig.

Az inas kapott egy kupa piros bort.
Egy elbocsátó levelet.
Vendég már nem volt,
csak az est sötétje.
Póklábon állt a potroha a Dóm fölött.

Ment az inas,
(vállán iszák, bőrtömlő) hangszerével.
A félbemaradt köveken
sistergett a vizelet.

Kőtömbtánc holdtarlón.
Hasig-repedt gránitvarangy
a szúrós andezit-vénkisasszonyt
ugrasztja szoknya-repesztve,
ám az oszlopos bazalt
kimagaslik, bárhová hajol.
Lelkemre mondom, a homokkő
patkányfejével veri a ritmust,
és a zenekar – – –
dagálytól rohasztott (s vájtfülű) sziklák
omlatag lukacsaikon,
megannyi szél-alagútban
kellő szőkévé fényezik
a hangok sztereokoloratúrját.
Hangszerük,
az olajsima kavicskása,
hasa alatt a tengervíz hűvösével
kifogyhatatlan áriázik.
A legszebb kő olyan, mint a sávos tök.
Öreg rabbi, nyakán a sávos imasállal.
Feketében és megsárgult fehérben
egymagában táncol
ó-lába abroncsán lötyögő nagykabátban,
míg sávjaiból külön-külön
a Teremtés csendje szól.
Megijedt gidák,
apró mészkövek nézik.
Megállt nyakukban a
kőkolomp.

Az adatok
pótolják az érzelmeket.
Technikusnak magas gallért,
csőkalapot.
A lüktető érre kesztyűt.
Világ, a Pévécé megment!
Az alagút
jól szigetelt, és a hossza!
Szoba-konyhád beszorítjuk,
befaragod.
De a villanylámpazsinór,
sőt, a hamuoxidáló
nem kell. Van ott.
Köldököd magasán a nő
vízszintesen tartja lábát,
ha akarod.
És ágas harisnyatartó
– önfénye elsötétített.
Filmszalagok
búgnak a combról – mint tornyot,
végigmetszi páternoszter.
A kalapod
összehajtott zokniddal ott
a küszöbön kint hagyhatod.
S csőalakod:
a konyhatűzhely fényében!
Ez, ez a fény méltó végül.

Mint fűmagot,
elhinted a jövőt, Hérosz.
Zöldek a szőrtelen macskák.
De a kapott
halhatatlan lelket aztán,
övezve családod által,
visszaadod.

A hajnali séta a temetőkön.
A felhőtehén-legelő a Nappal.
Első piros szóra bika
s tüzesen döf a Nap a tehéntőgyön.

Babrál magán hétalvó Rózsa, Ida,
káposztafejű Janijára gondol.
A villahányó nekifog,
fölkazlazza az utat a moziba.

Nagyapó ölébe hull a heti fog.
Sepri ráncai alját a tükörben.
A gallyseprű is elkopik.
Hizlalt pofácskával nézi a tulok.

Eltáncolnak kerekükön a kocsik.
A pap szoknyájába törli ujjait,
az öreg kézcsók-illatot.
Az alvó Miatyánk álmodik kicsit.

Megálmodja a Századik Századot
kamrájában a Neandervölgyi Gép.
Történelemelőtti szél
veri a kuvaszt, az ugató dobot.

Üres cseréparcú démon mendegél.
Csillagevő hajnal süt a tűzben,
és felreped a falu,
mint egy dugig töltött, dagadt marhabél.

A hal a tálcán, mint egy megkövült
fénycikkanás, vagy habtaréjszelet.
(Az éhes úr kést és villát ragad.)
Mint tudja tenni, hogy ő csak nevet?

És nevet a félbevágott citrom.
A lapiszlazuli tojás külön.
A lassú tűzön pirított krumpli.
Egy terült asztal halott a füvön.

Az úr elmélyül, csordul a citrom.
Jönnek szerecsen legyező szelek.
Az éhes úr, ha egy kardhal szeli,
tenger tálcáján ugyanígy nevet?

Az óra szárnyat dug, csőrt, a karmot.
Vakít a számlap, mint szolgán ingmell.
Aranyozott, biztos, mint a bankok.
Elszállunk a vágóhídi szfinxszel.

Kis fodrászlány, Eija Stenudd, te szép! Te szép Eija Stenudd!
Őszibarackok hegyi kertben, holdfényben, hamvasodva.
Nem ismeritek? Mikor a piruláson lila fátyol.
S a gyümölcs babaarca rádnéz kiszúrt szemmel, mint angyal
a többszáz éve kiállított régi képen, s te hogynem,
e bogártalan ködközepű szemből, csonka mosolyából,
mint öszvér, mely réges-rég terhét hordta erre, látod
az Ösvényt, az árkot, oldalán szamártövissel, s végül,
amiért zsákod régtől hordod, a lányt, az Angyalszeműt.
Nem ismeritek Eiját? – sem az őszibarack tar fejét?
Kár. Ilmarinen aranyból kovácsolt asszonyt magának.
Fehér éjszakán, mikor az Északi Fény lobog, te szép
Eija Stenudd, gyerekes tarkód Ilmarinen aranya.
Kovácsod zavarhatta a megbizhatatlan ködomlás,
a széna-zenebona, az üstökösfarok-omladék,
s olyanná formálta a Leányfejet, mint a csillagok.
Kúposra nyújtott fél csillag a mell, s a tiszta arcot
nap és hold rokonába, sugárzó aranygömbbe véste.
És dicsérhetnélek még százféleképpen, te hajáig
vetkőző friss ruhátlanság, te újat mutató gyermek,
Gátugró és szép bohóc, magával ragadó csupaszság,
didergő új Zeneszerszám, megdelejesedett állatka.
Eija, kis Égi Eb, finom bokájú fájdalmas futó,
ki üldözöd a Gazdát az önnön fényét vérző földön,
s mindent odaadtál (hajadat is), hogy tenyerét megnyald.
Hogy kell-e Gazdádnak a te hajad, zöld ópiumerdőd,
fehér hasis-sátrad, arany sámsonketreced – ki tudja?
Aki megérzi egy próbababán az alárendelés
iszonyatát a tekintet nélküli mosolyban ülni,
míg fátylak, selymek repülnek rá, s ő szolgál mozdulatlan,
az megérzi, hogy anyák, nagyanyák, óanyák után
e fodrászlány Uccello szőnyeggel borított kancáján
lovagolhatna. A szépség kopasz parasztlány-szentje ő.
A hű, kutyaszemű lány. A szép. Az angyalszemű nő.

Mint egy Brontë regényben, zúg az elvadult juharfa.
Medvefelhő mögötte. Fények szénaszála rajta.
Moccanatlan áll. Figyel. Mordulva lecsapni készül?
A négy harang a dombon rázza a csengőt vitézül.
A kiapadt vízen híd. A hídon reszketeg karfa.
Ránehezül a vihar, les, mint medve les a halra.
Siklik a pisztráng-délután, mancsa közt átbújik-e?
Vergődik a kicsi dombi világ, ver pisztráng-szive.
A kék meg piros főtér felől még rémlik muzsika.
Ijedt szemű tehén jön, nyomában kakas és bika.
Egy szépnyakú eb a hídon ideges lábbal kapál,
a gúnár tolla hullik, ahogy a túlsó partra száll.
Ekkor jönnek a lányok. Csapatban, mint a vadlovak.
Ezüst-trikójuk villog. Megrohamozzák a hidat.
Rövid hajú mind. Csapzott. Szűk nadrágban duzzad a láb.
A szájon friss a vérzés. A festék: most-tört szarkaláb.
A fiú ekkor áll föl a reszkető korlát fején.
Fekete trikóruhában csúnya és kecses legény.
Érzékeny ujjhegye érint levegőt – titkos kezet?
Vagy viszik őt, emelik e korai asszonyszemek?
Némán, igézve, utána, mellükön keskeny kezük,
nyomulnak át a nyomában, kürt se szól, óra se üt,
dob se pereg, csak szivében, de ott konokul, vadul.
S a híd végén férfifeje szolgáló ölükbe hull.

A tizenharmadik délutánon
mindenen széthull kékezüst burok
s mint héjából hántott dinnyét, látom

valóság, megérett magsoraid,
e naptalan alkonyat világán,
hová a szerencse vak lova vitt,

s hogy hallom már újabb nyerítését,
a zablakondulást s horkanását,
látom a föld befelé dőlt képét,

az arcra-vetődött sírtáblákat.
Hány falusi fénykép ködébe szúrt
szembogár repül a délutánnak!

Csupa illem, halk falusi szó itt –
nem maradhattam meg nyaralónak,
rám küldte a temető lakóit,

s az ágak között, ők, az ültetők
– hajukban szelek anyja, régi szél –
beszélnek ifjabb csillagok előtt.

Gereblye zizzen. Fényujj szed almot.
Látom: holt emberek s állataik
léptetnek a szürkületben. Barmok

bőgnek. Aranylanak orrlikaik.

A ház fala szél,
teteje úszik fölötte,
két tenyér sötétség.
Az óra benne mindig összevissza jár,
és összevissza üt,
ablaksora örökös órabongás,
a negyedórák gyermekvesszőzések,
valaki követ visz a hegyre,
válláról leejti,
keskeny heverőd lábában megáll.
Fölülsz. Ablakodra bámulsz.
Redőnyével a tengerszint alatt van.
Fecskehajók úsznak odafönt.
Légtornászok salto mortaléja
arany bástyafok köré feszített azúrban.
Kanárilepte fák bóbitáin túl hullámvasút.
Meredek kanyarban lesben áll a rosszposztó tenger,
szíve szakadékát hullámtornyok gyémánt zsabójába rejti.
A gépkezelő tekintete
megrepedezik, mint a sült krumpli
a levegő alsószoknyáitól,
s a nevetés májusfái alatt észre sem veszi,
hogy a tengertaréj félretolta a sínpárt
s a gyermekekkel megrakott kocsik
a Nap kitátott szájába robognak.
A bíbor kárpit közén egy óra áll,
arany zsinórok végén rá bojt tekereg,
mint rácson át kilendített oroszlánfarok.

A rézharangra kiöntöttek három fölfújt angyalt,
rézmosolyuk majomfintora még látható.
Mikor a vékony rézharangnyelv
sebesen kongatni kezd, mint párzó disznó,
a számlapon a nagymutató ráborul egy szikár számra,
s mintha bomba robbantotta volna fel a percet,
az óra alatti tér üresen áll,
mint merőleges sugárzásban a sivatag.
Fölállsz. Az éjszakának ismét kutyafeje van.
Morgása kitölti az ablak négyszögét.

Zsák méreg Nap. Nehéz bíbor
csíkok a napfogó ponyván.
Az árnyék, mint a sivatag
tüzén elterült oroszlán.

Vigyél a folyóhoz, mondod.
A víz szügyén piros halak
falkában úszva, húsukban
parázs-rögöket hordanak.

Hullám görbe kardja alól
a víz fölnégyelt teteme
túlsó partig omlik rád,
szétrobbant csillag a szeme.

Megadom magamat, mondod.
Kiégett fűben a hangya
verébcsont-székesegyházat
tisztogat fehér-aranyra.

A temető, mondod, a fák!
És siketnéma kapuőr
nyit rozsdát szitáló kaput,
míg bazsalikom szaga dől,

só-heges válladra, mint a
gyerekkor kék fátyla tapad.
Jókor jöttünk, félmeztelen
sírásó itat bent lovat.

Homályból ezüstszegélyű
fekete takaró repül.
Halottéknál készülődnek.
A bojt már a lófejen ül.

Az úton csukott hintó áll.
Ezüstje alvadt, tükre vak.
Koporsójába (hova mégy?)
belefekteted magadat.

A sírásó is iszik még,
aztán csákót vesz fejére,
kerék nyikordul. Hull a hó.
behavaz mindent fehérre.

Nagy útra szánt lábu lovam
tükrös kocsiba hajtja fejét.
S a halott az éjben olyan,
mint üvegcserepekben e kép:
fiatal anyánk ahogyan
fölnyitotta ránk virág-szemét.

Nem tudtad? Egy féreg ízelt lába surlódik egyre
nevetése kerékpárküllői közé.

Ki tudná egy régi késről, hol lett csorba?
Keresztleveledet kár volt írnod porba.

Tíz-tíz ház az oldaladon s egy vályogvár,
emeletes fején körben csatornasál,

begombolt öregúr-hasán ócskán lelóg,
kifut belőle egy napozni fürge pók.

A többi háznál vaskosabb és testesebb,
öreg zsandár-arca van, csúf és csupa-seb.

Nem láttad se te, se én, hogy ki lakik ott.
Bagolyvárnak nevezetük, s hogy miért? Titok.

1

Mint ezüstkanál a homokban,
elvesztem. Sok apró bajom van.

2

Nézd: egérfogukkal a máglyát
a lángok egészen megrágják.

3

A lámpa: éjjeli kápolna-ajtó.
Körül az éj lepi. Zokog a rabló.

Faházban, tó fölött, hegyen,
pokrócba csavarva, mint a
régi rab, várom a napot,
s augusztus napraforgó-
sárga deléről álmodom.
Javíthatatlan az élő.
A fekete ablakon át
szemközt velem a világ,
a rám mindig vak szemű, és
fülkagylójában a dugó
(mint aki fél, hogy fölébred),
és pimasz közöny a száján.
A Nő szerint: szeretni kell.
Bűnhődik, aki nem szeret.
Visszakapja kamatostul.
Én tanítottam erre is.
Szeretni kell! Szeretni kell!,
kiáltoztam, mint az őrült.
S ki hallotta? Csak a kutyák,
hóban szaglászva nyomomat.
Mikor velem szemben fölállt
a Jutadombon a világ,
tizenhárom éves voltam.
Felhőkörvonalai, haja
szivárványa lánycombjáig,
templomhajó-szembogara,
mit sem változtat az első
felismerés jéghidegén:
megmászhatatlan kőorom,
csapóajtó alatti út,
járhatatlan lépcső, döggel
eltorlaszolt sárga ajtó,
és huzatos szoba-sorok,
koporsót ló vontat bennük,
kétoldalt tó, ahogy írtam,
s végezetül a cementkád
kopár szobában egymaga,
a lúgkőoldat és a gép
gyantás fából, a fakerék,
amibe önként beletörsz.
Erzsébet, piszkos jégkocka,
olvadozott a domb tövén,
a belőle induló út
a Magashoz érve kornyadt,
s a világ így mozdulatlan
kitárta magát, mint a nő:
jól nézzem meg, ami másé.

Lóállkapcájú szúnyogok
a Fertő felől rajzanak,
s a negyvenéves arc mögött,
a hegyi konyha-ablakon
a rám mindig vak szemű
(s fülkagylójában a dugó),
bár szivárványhajú most is,
s úgy tud hívni, mint a nászágy –
a világ csak ugyanaz.
A pokróc vörös mintája
beborítja didergésem,
augusztus napraforgó-
sárga napja felhők fölött,
gőgös hajó, már messze jár.
Egyetlen aranyszigonya
felöklelné bennem az űrt,
zászlóit tűzné a tűz rám!
Ó, láz! Láz! Hagyj most magamra.
A világ nem vegyül velem.
Egyre kirekeszt magából.
Költészet! feküdj hamuba,
formák!… – E képben sorsomat
a gyermek is felismeri:
Vérzek, mint a fölszabdalt őz.
Szép arcok közelebb lépnek.
Szép arcok fölöttem állnak.
Szép arccal átlépnek rajtam.
Szemük mindent átvilágít,
keresik a fölszabdalt őzt.
Megmosnák és bekötöznék,
távozóban ezt éneklik.

Nem tudom miért, ha lektort látok,
szemem szelíden hunyorít rá,
mióta körbefogtak pénteken
(lehettek hárman is ők)
e derék, klottkönyöklős irodalmi dolgozók,
s mint betanított bolhák,
pattogó érvük úgy csipdesett,
hogy sörényes-bundásan keltem én fel,
bozótszőrzetből döfő metszőfog-mosollyal,
és: hamm!, bekaptam őket!
Szegények. Azóta hunyorítok,
s ha gazdag lennék, mazsolával
ragadósra pettyezném lelkük ingét,
rontsák el hasukat valami jóval is már,
kiknek a lusta és koszos Szépség kis nadrágja jut csak néha,
s adogatják kézről kézre, míg bozontos farkas-testem
szerelmének gyűrűjéből kiszökik meg visszahull.

Jéghegy, zömök-tömött halál, hajófaló,
úszik és körémfagy a téli való.

Húz fehér, áttetsző kesztyűt ágra a fagy,
legyen higénikus a műtét alatt.

Fa, vaskút-fogantyú, fönt a vérrőt cserép
hidegség gyöngyeivel mossa kezét.

Most válik a lehető és a sosem-lesz.
Élet, könnyelmű anyám, most elengedsz.

Mint régi, homályos tükör fiatalít,
hiányod megvillant bennem valamit.

Talán csak varázslókéz összevarrta rügy.
Nem, nem is rügy. Ágról már gyümölcse függ.

Már a magház kastélyágyaiban a mag.
Mag? Csak egy gyereknek-maradt pillanat.

Varratát bontva, ki varázsát megtöri,
bent: télire eltett szemed bűvöli.

Cseresznyepálinka-csönddel most elkábít.
Szívemig érintett, metszi halálig.

(Utolsó kedvesének)

1

Mint pincében tartott fillér,
fénytelen volt a szerelem már.
Böjt az odaadónak. Rács
és árnya a csatornalétrán.
Mintha a halál lengetne
felétek fekete lobogót,
az egyre sűrűbb árnyék
csorogni kezdett, mint az eső.

2

Combjának belseje olyan volt,
mint a görbe északi tűzfal
hideg esők koromsötét
kiütéseivel a téglán.

Már szétrohadt a Margit-híd
esőtől hólyagos íve alatt.

3

Erre fa való, föld, növényzet,
megnyugtató hangyajárás,
bábon mosdó nedves pille,
melletted aki kitart, míg
évek múltán egyre ritkább
látogatásod ér a sírnál.

4

S már csurran-cseppen az emlék méze.
Arany kötőanyagában
borzongató kéjjel pillantsz
combjainak belsejére.

A hús rojtjai alól a csontok
időtlenségbe mosdatottan
visszaverik pillantásod.
Magával megtelt. Körré vált.
Egyedülvaló és megértett,
s te, asszony, játékká váltott fillér,
fal felé fordíthatod párnád:

Végérvényesen tied immár
a görbe északi tűzfal-comb,
a másénál romlandóbb testrész –

mert a költő, látod, nemcsak böjt.
Fején addig másznak elő férgek,
míg tiszta kövű szobád falán
képe körül szétrepülve
fehér szalag mind, aranybetűkkel.

Kitámolyog a folyó fölé.
Milyen iszonyú a mozgás, motyogja a részeg.
Utcácska kerítésén, mint a sörhab,
fehéren izzik a komló.
Sok kicsi néger egy-fürtbe ragadva repül,
üde és haragos hullámvasútjuk:
magasra futtatott fekete szőlő.
Íme, a szelíd kis utca. Mikor rálép,
meredek púpot tornyoz
felemelt lába alá a járda.
Kiegyenesedik hát, kidöfi melle sírdombját,
sáros bokáját a púp felé löki –
de a púp nem púp: szédítő akna,
jéghideg szakadék!
Egy pillanat! Nyaktörő nagyot lép,
gyűrött kicsi teste könnyű papírként lebeg,
s hanyatt esik a sercenő salakon.
Szájára csapzott gyásszal bomol a haj szét,
mint magában égő szamócaszemre, zörgő bokrán,
a téli erdő fekete-fehér
vezeklő tórája csapódik.

Az utca elején volt egy bombatölcsér.
Volt a Jutadomb.
Voltam húszéves.
Ő kávébarna cigány kicsi kút.
A bombatölcsér alja meleg
rózsaszín-barna kapunyílás.
A kavics kékesen ezüst.
S a mohazöld árnyék átható csörgedezését
hallani kellett fejünk mellett,
mint a patakot.

1

Itt fogtok állni valahányszor, ha
e bokrokkal ölelt tisztásra lépek,
némán, soványan és többen görbén,
törpe sorfal, kérdőjel-csigákkal?
Közétek csavarodik este, mint
összekuszált kék s rózsaszínű háló
a heverő testből kitört ideg,
s a képzelet harangsora hangzik
eltévedt állatok sírásaként
lándzsatestetek hidegéből. Rátok
az se hat már, ha az ég vitorla-
siklással merül hegyek közé,
a csúcson nőtt fa nem varázsol,
a vén trombitalomb, az éjszakállú,
míg rászakad erőtlen mellkasomra,
hogy felröpítse, mint halászhálót,
szétterjessze, földre, égre csapja,
hogy megmerítse és körbezárja
a bukó, kopoltyús hal-napot.

2

Lábujjhegyen lepi meg a hajnal.
Áll csak – a kertnek vagy az égnek háttal?
Széttört fokain üldözött állat
vagy öngyilkos teste hagyta görbületét?

Az elsüllyedt hajókból város támadt.
Tréfából hordták egy helyre a szörnyek
mind a lusta roncsot, vasmacskát s följebb,
lenge korláton akadt koponyámat?!…

Most utcái vannak, s éjszaka sápadt
villódzás jelzi: száll, s villamos csönget.
A víz üvegkockái meg sem törnek,
bongnak, amíg a furcsa utazás tart.

De éjfél után lassúdan meglazul
s a süllyedt város hangjaira hull
pár tégla a tenger kék tömegéből.

Már látni az eget! – S egy alvó állat,
bár kristállyá álmodta magát, szárnyat
talál testén, és ő is fölfelé tör.

Azt gondoltam, hogy Mirjam: óra.
Ő ráadásul érkezett. Be
volt csomagolva harangszóba,
és bedobva a sárga kertbe.

Bámulhattam volna, mint Rembrandt
orvostanoncai a leckét,
amit professzori rekedt hang
majd anatómiává szed szét.

Magyarázat – titkaid helyett?
Az éjt rád szabó ruhádból
két foszforos mutatóhegyed,
cipőtlen lábfejed kitáncol.

Piros lábszárral harcban a tél.
Izzó kályhacső-hajlatait
két piros, almaillatú térd
nyitja tűzpiros kagyló-lakig.

Künn a hidegek szele kürtöl.
Éj, diófákba akadt uszály,
didergést borít ránk az űrből.
Óránk mutatója körbejár.

Pirosharisnyás lába egyre
mutatóként űz maga előtt:
mint szobraink köré a kertben,
deszkázzuk körénk a jóidőt!

Ez a sápadt, szőke kislány George.
Szurokba ragadt pénzként les Mokaszin.
Mint rézszínű az engedékeny konyak
s vízruhát vesz titkos testére a gin.

Igaz-e, hogy a fájdalom vad lugas?!
Hétszer hét sövényén fekete termés.
A sebes kín kristállyá kövül.
S jövőm, a homloklüktetés
kék huzalaiba kötött,
úgy összezsugorodik tőle,
mint egy szénné égett,
csecsemő-apróságú katona.

„A Délszaki Fényhez címzett sárga napozót
homlokom eldeszkásítva megközelítettem.
S csakugyan délszaki fény vetkőztetett nőket,
kavics-baziliszkuszok derengtek talpuk alól.
De eltestetlenedtek, mint lámpázott tojás.
Ópiumfehér csontjukról oldódni kezdtek.
Már betonná bunkósodott a lábam értük.
Már kerítésoszloppá bénult mind a két kezem.
De ketten visszamaradtak, hogy deszkacsomó-
szememet befedjék. Aztán mind elpárologtak.”

Ki adott neked nőket?
Hát nőket is kaptál?
Kézfejük zászlóként nyúlik
a Túl felől.
Olyanok, mint az enciánok:
kékek.
Mi történt velük,
hogy üvegből valók?
Hisz az őröltpaprika-fakó Időpor
kis piramisából
valami alvilági
belőlük vert szemed közé:
épp a karcolás,
szemérempárnájuk, ahogy
rózsaszín-barna
futóhomok-hajlatokban
ugrásra kész.
Mint vadmacskaszív
a karmos prém alatt.

Mikor madárcsont-vállukról
a teremtés
legutolsó
porszeme is lepergett,
annyiféle öv tövében
hát nem ugyanaz a
repkedő moszat száradt?
Ugyanaz a sóstengeri zsálya
kapaszkodott ikrás bőrén
a só mézével feléd.

Talán ezüstveretű övből
kiugató pisztoly
golyója vágta el csókod?
A Féltékenyé?
Vagy lósörény sárga
szomorúfűz-sátora
borul rád
s szétvert-csövü fegyvered fölé –
a Párbaj után?
És őrjöng
véres bőringed fölött
a szoknyáját
kidőlt szívedbe tömködő
Szerelem?!

Szó sem igaz az egészből!
Nap, napra hullt,
mint fölfűrészelt hulla a zsákban.
Pincebogarak
fölzabálták a tűzfalat
s holdfénybe gabalyodva
nyögve aludtak,
de papucstalan lábuk
fölöttük csupaszon surrant
lámpásodig.
És májusi nimfa-arcuk,
és tengeri csillagok szemük helyén,
szakadék szájuk, és
sárkánytaréjú lángkastélyuk
sárga ágyán a sírás,
meztelen gyermek ibolyája
körülvett,
mint tetemet a vadvirágok,
mint holdfényes margaréták
gyermekkorodat.

Olyanok voltak,
mint egy felhő,
mely tengerből támadt,
s megzöldült gályákat emel
fejed fölé.
Kivált a lelkük:

csaholó cápák közé
fürdeni merült a hold;
előbb
fehér orrhegyükön volt
billegő labda,
majd hajók közé szorult,
de átfonta mindet
lompos sugarával,
pamut-puha fénye
kormánykerékre simult,
és fölrepült ismét
az éjszakai ég
hideg magasába,
gyémánt tál arcában
ügyetlen bukdosó
fekete hajókkal,
szívszakadt sellőkkel,
fenségesen.

Ki veszi észre titkukat azonnal?
Hancúrozásuk szökőkút-kürtjei
sűrűn lövelltek szemed közé,
„körhinta nálad a szerelem”,
szóltak hátracsavarult fejjel
szőlőfürt-édes
lábujjon ingva,
de Legbensejük
világtalan szemmel aludt,
mint fény-nem-érte bábu,
s olyan volt így,
mint vízszintesre rémült
gyertyaláng a barlang előtt.

Ha valaki
a világvégi szélvész
síplyukait kezével befogná!
Ha valaki
láncra verné a hajnalt,
amint az utcán
ittasan nyújtózkodik
s beletörli száját
egy maneken-blúzba!
Ha valaki
viadukt közepén cikázó
expresszre markolná a Földet!
S a Virág Benedek utcán
a Seholsincs Temetőt
kezébe venné,
mint egy szál vadkaport,
a szívdobbanás nélküli csend
sírdombja alatt
odaérkezne Hozzá.

Minden ölelés
annyit ér,
amennyit
törleszt a halálból.
Enciánok, nők!
Üljetek sorba
az Átlós utcai zsámolyokra,
a hajóhinta ülőkékre,
szüzek,
rakjátok vékony lábatokat
fehér ágyatok rézgombja köré!
Terpeszben állva
a zuhanyzó rózsája alatt,
a biciklinyeregben,
nevessetek
esőcsepp-szakállú
dáliafejek alól,
mert nékem a nevetés a gyengém!
Mondjátok:
„Hótéglájú eszkimó-palotasor
összevissza dülöng szádban,
vérben, tűzvészben jéghegyek
eszterláncot járnak,
guggoló jéglámpák
övezik a bíborhátú bálnát,
koszorúzzák
meztelen testű nyelved.”

De vajon ki hív
e tankönyvbe illő percben
Legbensejének
múmiapólyái közé?
Nélküle a kis nő olyan,
mint magmáját vesztő Földgolyó:
vonzódik csak összevissza.
Miféle játékszer
egy üres csillag?
Bezúzzák, mint kirakatot
zsákmányért a rabló,
de a holdsütötte
puha porban
csak az ékszer
hideg helye sötétlik.

Hogy jár,
kit megdelejez futballista?
Spiccel, sarkal,
fejel vele.
Neki labda az élet,
labda a nő.

S szemét se rebbentve
a Tüzértiszt
rovancsoláskor az Arzenálba
ágyúgolyónak besorolja,
ha épp hiánya van.

A lemezjátszóra
feltesznek
egy olajba sütött rózsát
muzsikának.
A Matróz
s a jogtanácsos,
a Rövidlátó
s az Adolf-bajszú
alsónadrágban virít,
és évák-évája,
kármin redőnyt eresztve szemére
az ingből kilép.
Fehér lepedőn
összesűrűsödik
az elefántcsont csípő
rejtett világítása,
a sörszőke domb,
a Nyelvszánkó,
Csók-ól,
mindössze
falatnyi máglyarakás.
Miért rontják el vele
mégis a gyomruk?
Egyszerre
Adolfnak sem jó,
ami csak neki jó.
Eltörik a lemezeket,
összeroppantják a gyűrűt,
a poharat,
az ágy lejteni kezd,
a Matróz-Zsák
káromkodva hempereg odább:
tüskés galagonyához ért.

A magány tekergő macskái közt
(bronzszőrük felborzolt vércsepp),
a kislánykori ágy szagából,
vécéablak opáljából,
a kertvégi gödör
szivárgó homokjából
rászabott pizsamába
állig gombolkozik ő,
korunk megrendítő
üres csodája,
éva, a Nő.
Hacsak
nem lett belőle szülőgép.
S az elnököknek
még nem ajándékozott ikreket.
Tíz gyermek után
a becsületrend
lovagi szalagja
zöldell mellén.
Háborúban
lohol fia után,
s leukoplaszttal
visszaragasztja
nyakára fejét.

Mi hát a végeredmény?
A kövér, köpködő Usellini
festett egy púpos szabót,
amint a befüggönyözött műhely alján
a próbababának gitározik.
Te is ezt választod?
Soha?
Ami a púpot illeti,
amúgy is már a válladra szállt.
A gitárszó édes volna ide.
Molnár-arcodban
nem lejt vízikerék.
Szétmállt, puha kőzet,
nem mosolyog.
Gödreiben
csak a vízmosás csillog:
a szemed.

Azt mondják,
gyermekkorodban
arcodon egy fiatal lány
néha átsuhant.
S ugyanő volt,
kinek kezét,
mint kecses kesztyűt,
felhúztad olykor.
Azt hiszem,
megoldhatom a rejtélyt.
Egy elhagyott mosolyt
láttak az árgusok,
az Emmiét.
Verandájuk színes ablaka alatt
találtad nyolcéves korodban,
mikor este
veranda-ajtón át
a kék szobáig lopakodtál,
sértődötten,
zivatart hordó
faun-szemekkel.
Bent
vaníliás kiflit rágcsált Emmi,
tükre előtt haját leengedte,
apja s egy férfi
térde között táncolt,
fésűjével egyszer hajadba túrt,
és egy hosszú csomaggal kezében
örökre elment.

Tele voltál
nadrágocskája emlékével,
málna- s tejszín-illatával,
ágyán
a falhoz támasztott lábfej
ágaskodásával,
liszt-tapintású
combjaival.
A színes verandaablakban,
mint a méhek
még epres fények dongtak,
s alig hallhatón
téglalépcsőben
a mély kopás
tele volt Emmi lépteivel.
Álltál ott,
négyfelé nyitottan,
mint szénával behordott fészer.
Fény-nem-látta arcú bábu:
mosolya ekkor
szívedbe feküdt.
Hisz Föld is,
Ég is a kisfiú,
lány is, fiú is.
Azóta,
mint vízjáró suhanc
vontat maga után
napernyős papírcsónakot
(benne ködfülke
függőágyán fekszik),
hordoztad őt,
és együtt éltetek.

Ez az emlék
egyetlen fűszál a mezőből,
hol az ég tűzvésze kéklett,
s gyermekkorod
félredőlt pagodái,
virágok,
arcodba öntözték a tavaszt.
Most hogy a nők
a Túl felől
kézfejükkel búcsút intnek,
mint csillagövet,
mint új Androméda-palástot,
e fűszálat visszainted
boldogságunk arcmásával.

Mint hajósinas
az árboc tövén,
toporzékoltam
szégyenemben én,
hogy dobál a víz,
a hajó borul –
és nem értettem,
ha máshoz simul,
és víz és hajó
engedelmesen
más kézre játszott,
haragban velem.
A duzzadó szél,
tajtékzó vihar
befogva dőlt, mint
járomba bivaly,
s széles szügyére
lenézőn köpött,
ki – hajszálon múlt
és hajótörött.

Ma, mint a hajós,
úgy, koravénen,
az árbocokat
szinte csak nézem,
a szelet szemmel
kötélbe fogom,
a tárgyak kedvét
mindegyre tudom.
Olajat tűznek.
Posztót bikának.
Ennyi haszna volt
az inas korának.

Minél vadabbul
törsz Rinocérosz,
bennem a mindegy
nyugalma céloz.