Kis fodrászlány, Eija Stenudd, te szép! Te szép Eija Stenudd!
Őszibarackok hegyi kertben, holdfényben, hamvasodva.
Nem ismeritek? Mikor a piruláson lila fátyol.
S a gyümölcs babaarca rádnéz kiszúrt szemmel, mint angyal
a többszáz éve kiállított régi képen, s te hogynem,
e bogártalan ködközepű szemből, csonka mosolyából,
mint öszvér, mely réges-rég terhét hordta erre, látod
az Ösvényt, az árkot, oldalán szamártövissel, s végül,
amiért zsákod régtől hordod, a lányt, az Angyalszeműt.
Nem ismeritek Eiját? – sem az őszibarack tar fejét?
Kár. Ilmarinen aranyból kovácsolt asszonyt magának.
Fehér éjszakán, mikor az Északi Fény lobog, te szép
Eija Stenudd, gyerekes tarkód Ilmarinen aranya.
Kovácsod zavarhatta a megbizhatatlan ködomlás,
a széna-zenebona, az üstökösfarok-omladék,
s olyanná formálta a Leányfejet, mint a csillagok.
Kúposra nyújtott fél csillag a mell, s a tiszta arcot
nap és hold rokonába, sugárzó aranygömbbe véste.
És dicsérhetnélek még százféleképpen, te hajáig
vetkőző friss ruhátlanság, te újat mutató gyermek,
Gátugró és szép bohóc, magával ragadó csupaszság,
didergő új Zeneszerszám, megdelejesedett állatka.
Eija, kis Égi Eb, finom bokájú fájdalmas futó,
ki üldözöd a Gazdát az önnön fényét vérző földön,
s mindent odaadtál (hajadat is), hogy tenyerét megnyald.
Hogy kell-e Gazdádnak a te hajad, zöld ópiumerdőd,
fehér hasis-sátrad, arany sámsonketreced – ki tudja?
Aki megérzi egy próbababán az alárendelés
iszonyatát a tekintet nélküli mosolyban ülni,
míg fátylak, selymek repülnek rá, s ő szolgál mozdulatlan,
az megérzi, hogy anyák, nagyanyák, óanyák után
e fodrászlány Uccello szőnyeggel borított kancáján
lovagolhatna. A szépség kopasz parasztlány-szentje ő.
A hű, kutyaszemű lány. A szép. Az angyalszemű nő.