A tizenharmadik délutánon
mindenen széthull kékezüst burok
s mint héjából hántott dinnyét, látom

valóság, megérett magsoraid,
e naptalan alkonyat világán,
hová a szerencse vak lova vitt,

s hogy hallom már újabb nyerítését,
a zablakondulást s horkanását,
látom a föld befelé dőlt képét,

az arcra-vetődött sírtáblákat.
Hány falusi fénykép ködébe szúrt
szembogár repül a délutánnak!

Csupa illem, halk falusi szó itt –
nem maradhattam meg nyaralónak,
rám küldte a temető lakóit,

s az ágak között, ők, az ültetők
– hajukban szelek anyja, régi szél –
beszélnek ifjabb csillagok előtt.

Gereblye zizzen. Fényujj szed almot.
Látom: holt emberek s állataik
léptetnek a szürkületben. Barmok

bőgnek. Aranylanak orrlikaik.