Itt tizenkét gyereklány nőtt gótikává.
Mert táncoltak ők, mert kezük kulcsolódott
sötétülő kapuboltban.
Lábujjuk könnyedén ágaskodott
a napfény édesült, széles fűszálai közül,
térdük, ölük, arcuk rózsáiban
billió kilowatt erejével remegett a nyílás.
(E képbe mindig beleharsan a nyitnikék.)
Azóta körbejárja őket a tér;
a makadám lábujjhegyen minden éjjel fordul egyet;
köréjük fordulnak a házak,
miközben csatornájuk elsápad,
tetőjük kizöldül,
s a vörös kapupánt vashangú liliomán,
mókásan megakad a menyasszony kísértetkönnyű fátyla,
a szemfedő lila bársony,
s pendül a gyászhintó főlován ezüstpénz.
Azóta a százszemű fehér nyír elsőként fut,
(saját koronáját, mint levágott fiút, nyújtja az ágkar)
a galagonya tüskéivel világít, hogy jobban lásson;
siklanak a szerelem árkai; elbódult testnyom;
pipacsvér; puha csiga törve.
(A beomlott géppuskafészek ringatózva jön, mint a bölcső.)
Amint kinyit a Nap fukar palotája
néhány ablakot felénk, a tavaszi gőzbe taposva
barátaim kiviszik gyerekeiket alájuk,
ujjacskáik ágaskodna, kezük kulcsolódna,
azt éneklik, hogy „hegy … völgy”
és szívükben a kimondatlan dobszó,
hogy tizenkét gyermeklány nőtt itt gótikává.
Kezük kulcsolódik e kapuboltban.