Mindig így volt. Már régóta látom így.
Mint Chagall szamarában a magzat,
egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Jaj, fáj ez a termékeny alakzat.

Mozdulatlan ő – sosem változó.
Átforognak rajta Föld és a Nap.
S nem ő – a csillagok fáradnak bele,
hogy tömbjébe sugarat ontsanak.

Egy nagy, félelmes Anyában anyácskám.
Befejezettebb, mint egy kő Buddha.
Zártabb a magába ölelt körnél.
Ötvenhárom éves. Pszt! Hátha nem tudja.