Anyám rám emeli a szemét.
Naponta két kocsi krumplit rakott le a piacon.
Lerakta és kimérte aznap.
S egy éven keresztül.
Hajnalban kezdte:
a dögnehéz bugris zsák hajnali ötkor
már vadul harapdálta a törékeny kis kéz
inaszakadt, véres ujjait.
Ebédet nem evett.
Nem telt rá.
Húsz éve nem volt negyven kiló.
(Törékeny, gyermeknyi anyám ő,
kit fél kézzel vihetnék messzire.)

Öreg este kerítéslécekbe kapaszkodva ért hazáig.
Harapós kutyák megnyaldosták
a lécre fonódó csupa seb kezet.
Tündérlányujjak azok, tudták.
Valódi úrnő! kiáltott a kutyanyelv kerttől, kertig.
Ő pedig ment, ment –
oly alacsony volt, mint egy tízéves kislány
(hónapok óta nem tudott egyenesen járni),
s a hajnali fagy
másnap úgy tapadt köréje,
csapzott, megfakult hajára,
koraöregség ólomszürke redőire,
tüdőbaj gyilkos rózsáira,
mint a megőrző borostyán
egy tört szárnyú
bogárra kövül.