Ars poetica

Engem az emberi dolgok eljegyeztek.
Ha két háromszög úgy hajlik, hogy csúcsuk összeérjen,
megértem azt, hogy szerelem ez, vonzás.
De az X nem érdekel,
csak ha megengeditek, hogy lássam:
keresztjét állította fal mellé valaki
és tréfásan megdőlt.
A csillag nem érdekel,
csak ha szabad fényes gömbjét
mozivászonnak látnom,
s ha itt, a fülem mögül mutatok iát,
róla kozmikus nagyságban árad felém vissza
(s ha szabad e vetítéshez az űr hárfásait,
selyemlábú angyalokat szerződtetni,
felhőfrakkban, égszínkék kottatartókkal).
Szeretem a szeretnivaló eszmét is, a holnapot,
de hadd valljam be: százszor inkább a Mát!
A bölcsességgel úgy vagyok, hogy nem törekszem rá.
Nem idegen tőlem az igazmondás,
de csak idegent merek dicsérni,
(talán ez is azt mutatja, hogy éltem) –
kikhez közöm volt a Föld lakóiból,
bocsássatok meg, megérteni szeretném.
Felmagasodni, fejem felemelni!
Igen, szép szárny, repíts!
De megrendülök, ha hóhérral találkozom:
nem hiszem el róla, hogy ember.
Vele nem akarok repülni sehova.
Sohasem szerettem a magányt; de társaim! emberek!
magamban sohasem voltam egyedül.
A lét alja, a halálos veszély,
az eleső körül a föld
s a földközel
mindig tele van segítő kezekkel!
Hogyan lehetnék háládatlan
hozzátok, rokonaim, szegények!
Nektek mindig köszönni fogok.
Egy madár mondanivalója szól az énekemben.